Összetörve 2

46. Kérsz egy kávét?

L.

- Erről senkinek egy kurva szót sem, vagy kitépem a nyelvedet az arcodból.

- Nyugi, szivi, nem szokásom magam alatt vágni a fát - nyúlt volna értem Mason, hogy segítsen felkelni a földről, de elütöttem a felém nyújtott kezét. Felálltam onnan, és a nadrágomat kezdtem összerendezni, miközben tisztán éreztem magamon a tekintetét. Mikor felnéztem, a száját nyalta épp, amitől nekem erős hányingerem lett.

- Végeztünk, Grey - húztam fel a cipzárt.

Mély csend telepedett közénk, ahogy csak ott állt és méregetett. Szerencsétlen biztos abban bízott, hogy majd viszonzom a szívességét, de ezt nagyon bebukta.

Elkezdett felém lépdelni, és szorosan előttem meg is állt, amitől nekem fel kellett emelnem az államat, és visszatartottam a levegőm. Készen álltam rá, hogy orrba vágjam, ha próbálkozik valamivel, de ő ehelyett csak a fülemhez hajolt, és belesúgott.

- Tudod hol találsz, ha szükséged van valamire - elhajolt, hogy rám nézzen azokkal a kikaparni való szürke szemeivel, majd taszító mosolyával aztán biccentett, és kiment.

Fellélegeztem.

Az asztalom felé vettem az irányt, mert úgy éreztem, most nagyon kell valami stabil pont, amibe megtámaszkodhatok. Hosszú ideig csak támaszkodtam rajta, és próbáltam rendezni a gondolataimat, de kész káosz volt minden, ami idebent zajlott. Semminek nem volt értelme, semmit nem tudtam rendesen átlátni vagy végiggondolni. Fájt gondolkodni, fájt emlékezni. De inkább csak most nem akartam egyiket sem erőltetni...

Annyira gyorsan történt minden. Bejött, feszült voltam, nem csak miatta, és kiprovokálta a helyzetet. Nem hagytam volna neki, hogy ennél messzebbre menjen, ez biztos. Csak... Nem tudom.

Azt hiszem, kell egy kis friss levegő...

Lementem az épület háta mögé, és a falnak támaszkodva kotortam elő a dohányom. Meg sem éreztem, amikor a nikotin elérte a vérkeringésemet, inkább csak maga a mozdulat volt, ami kicsit lenyugtatott.

Mindent elrontottam.

Hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül az irányítás, és már egyszerűen nem tudom visszaszerezni. Hiába teszek vagy mondok akármit, rosszul fog végződni. Valami elromlott.

Nem kellett volna belemennem ebbe a nevetséges terápiába.

Nem kellett volna elmondani Harrynek, hogy miket élek át nap mint nap.

Nem kellett volna belebonyolódnom Zayn ügyébe.

Nem kellett volna ezzel esélyt adnom Masonnek, hogy visszajöhessen.

Mindent elrontottam.

Hogy fogok ezután Hazza szemeibe nézni? Már akkor is láttam rajta, hogy rosszul érezte magát, amikor elmeséltem neki Grey legelső próbálkozását. Undorodom ettől az embertől, de mégis rá tudja venni a testemet, hogy engedelmeskedjen neki. Miért? Mert egy olcsó ribanc vagyok. Amikor még Zaynnel az utcán éltünk, akkor is nagyon hamar és túl könnyen engedtem az igényeimnek, de azt hittem, ezt kinövöm a korral.

Hát tévedtem.

Nem is vagyok kapcsolatra való. Harry nem ezt érdemli.

Elnyomtam a csikket, és visszamentem az épületbe ezekkel a gondolatokkal a fejemben. Nagyon örülnék, ha ma már tényleg nem történne semmi említésre méltó.

Belépve az irodámba még gyorsan kihalásztam egy pirulát a zsebemből a Payne által felírt nyugtatóból, és megvártam míg leér a gyomromba. Őt sem kellett volna megemlítenem, mert csodák csodájára bent találtam a szobában, ahogy kinyitottam az ajtót.