Összetörve 2

15. Ne engedd el

"- Forest Heaven. Így hívták régen ezt a helyet."

H.

Önkéntelenül is hátrafordultam az említett hely felé, ami a fák felett nyújtózkodott a késő délutáni órák narancssárgás fényében úszva. 

Igazából soha nem gondolkodtam el azon, hogy hogyan jött létre ez a létesítmény. Nem foglalkoztatott a három épületegyüttes múltja, a diliházakról pedig alapvetően nagyon sokszor szeretnek rémisztő történeteket kitalálni. Mert amúgy nem elég hátborzongató a megjelenésük! Ha valaki azt mondja elmegyógyintézet, rögtön mindenki a csorgó nyálú, dülöngélő zombikra asszociál, vagy a szellemekkel beszélgető kislányokra, akik a macijukat szorongatva sétálgatnak a kihalt folyosón. Igazából, én is el tudom képzelni így ezt a helyet.

Az idős hölgy felém lépve a kezét nyújtotta.

- Nem akarsz elkísérni sétálni? Olyan szép idő van - megjelentek a nevető ráncai a szeme alatt.

- Szabad? Úgy értem... Nem fogják hiányolni? - biccentettem a gyogyó felé.

Nem szólt semmit, csak szélesebben elmosolyodott, mintha valami butaságot mondtam volna, és ráfonta a karját az enyémre, hogy belém karoljasson. Elindultunk a park felé, de nem szólalt meg egyikünk sem. Csak sétáltunk körbe-körbe, és a külső ingereket szívtuk magunkba. Madarak csiripelése, gyerekek nevetgélése, az úton elhaladó autók zöreje a távolból és néha egy-két futó emberrel is összetalálkoztunk, akik ugyanúgy kiélvezték a jó időt. Soha nem értettem, miért élvezik ezt a sportot annyira. Elfáradsz, leizzadsz és levegőt alig kapsz. Arról nem is beszélve, hogy másnapra mindened fáj tőle. Nem jó dolog.

- Charlotte vagyok - nézett fel rám, mert kábé két fejjel magasabb voltam nála. Már a magassága is megmosolyogtatott. Bár nem kérdeztem rá a nevére, de az egész helyzetet nem értettem, úgyhogy úgy voltam vele, hogy majd ha akarja kifejti a szándékait.

- Én pedig...

- Harold. Tudom - nézett előre, mintha nem is hozzám beszélne.

- Inkább Harry. Nem szeretem a teljes nevemet használni - bármikor, ha valaki így szólít, anyám magas, ingerült hangja jut az eszembe, amitől kiráz a hideg és görcsbe rándul a gyomrom.

- Nem is illik rád. A 'Harry' sokkal inkább öltöztet, mert olyan kis bohókás, mint te.

Bohókás? Ez tetszik. Fel is nevettem rajta. Olyan régen éreztem már ilyen jól magam, pedig nem is igazán csináltunk semmit. Csak sétáltunk és beszélgetünk. Nem is ismerem Charlotte-ot, de mégis olyan, mintha egy nagyon rég elveszett nagymamám lenne. Mondjuk kicsit fiatalos ahhoz, de az érzés attól még olyan.

- Honnan tudja a nevem? - ez a dolog azért piszkálta kicsit a gondolataimat, mert nem rémlik, hogy találkoztam volna vele, míg odabent voltam.

- Mindenkinek tudom a nevét, aki járt odabent, Harry. Egy idős hölgynek ennél nincs jobb elfoglaltsága, és nekem már fiatalabb koromban is kitűnő volt a memóriám - leültünk egy padra, de továbbra sem engedte el a karomat. Nem is zavart igazából, mert tényleg jólesett a közelsége. Olyan megnyugtató volt.

- Miért volt az épület elött, ha szabad megkérdeznem? És miért engedték csak úgy ki ide? Nincs erre valami szabály? - zúdítottam rá a kérdéseimet. Egy ideig várt, és csak a szemeimbe nézett. Kezdett egy kicsit zavarba hozni. Aztán egyszer csak felnevetett, és előrefordult, hogy a távolban homokozó gyerekeket figyelje.

- Nagyon hamar meg fogsz ám öregedni, ha ilyen kíváncsi vagy - mondta, aztán megint csend telepedett közénk. Azt hittem, ennyiben hagyja, és tényleg nem kapok válaszokat, de aztán felém fordította mogyoróbarna szemeit, amik ugyanolyan jóleső melegséggel voltak megtelve, mint a kisugárzása.