Összetörve 2

7. Ilyen vagy

H.

Az utolsó órámon ültem már a gondolataimba veszve, amik a reggel történteken forogtak. Lou most először adta át nekem az irányítást, és ez nagyon jól esett. Ezek szerint most már rám meri bízni magát.

Ezekbe a gondolatokba mosolyogva kaptam fel a fejemet, amikor valami neki pattant a hátamnak. Egyből hátrafordultam, de csak egy papírgalacsin szúrt szemet a földön, közvetlenzül mellettem. Lehajoltam érte, hogy felvegyem és szétnyissam, miközben Mrs. Swiftre néztem, hogy még véletlenül se engem figyeljen. Nem hiányzik, hogy megint felhívja rám a figyelmet az egész csoport előtt.

Szétnyitottam a papírt, és egy hihetetlenül ocsmány írással megáldott üzenetet pillantottam meg rajta.

"A szüleid végre rájöttek, hogy egy korcs vagy, Styles?"

Egy pillanatra lefagytam. Majd azon kezdtem gondolkodni, kihez tartozik ez a kézírás. Nem kellett sokat törnöm magam, mert ebben a pillanatban Mrs. Swift kimondta az óra végét, és egy testes alak állt meg előttem, kitakarva a látómezőmet.

Zach Orlenson.

A srác, akivel együtt kezdtem a középiskolát is és az egyetemen is ugyanarra a szakra jelentkeztünk. Középsuliban is már az első nap óta rám volt szállva, ahogy megtudta kik a szüleim. Nem volt kétség, hogy féltékeny, de ez minden embernél máshogy jön elő. Ő azt a megoldást választotta, hogy amikor már visszafolythatatlanul eluralkodik rajta a féltékenységi roham, akkor bevár órák után, és helyre teszi az arcomat. Apám egyszer bejött emiatt, mert akkor nem tudtam megfelelően elrejteni a monoklimat, és észrevette. Nevet akkor sem mondtam neki, mert gyáva cselekedetnek tartottam volna, ha apámmal osztom ki a fejét a srácnak, de így utólag lehet, hogy meg kellett volna tennem...

Mint mondtam, vannak időszakok, amikor csak egyszerűen keresztülnéz rajtam. De ez a mai nap úgy látszik nem olyan.

Felemeltem a tekintetem, hogy fekete szemeivel összetalálkozzak, és nem mozdultam. Talán ha nem teszek semmit, nem tesz semmit.

- Szevasz, Styles - hangja mély volt és rekedt a sok cigarettától, mindig zsíros fekete hajából egy tincs pedig a szemébe lógótt. Nincs mit szépíteni, úgy nézett ki, mint egy huligán, aki az anyját dugja.

- Zach... - bólintottam felé.

- Hogy sikerült a rehabilitációd? Anya, apa büszke volt, hogy a pici fiacskájuk egy narkós köcsög lett? - összeszűkítette a szemeit, és gúnyosan elmosolyodott. Nem tudtam megállni, és én is elejtettem egy halk nevetést, amit a tudatlansága váltott ki.

- Mi olyan kurva vicces, Styles? - rátámaszkodott az asztalomra, és közelebb hajolt a szemeivel szuggerálva.

Beharaptam a számat, és oldalra fordítottam a tekintetem.

- Miért kell ezt megint eljátszanunk, Zach? Mit élvezel ebben? - végre ránéztem, de nem kellett volna. Az arca eltorzult, amikor vigyorra húzta a száját, és egy pillanatra kilátszottak a sárga fogai.

- Megmondjam, Styles? Szeretnéd tudni? - suttogva még közelebb hajolt hozzám. A levegő megfagyott közöttünk.

Nem szólalt meg, csak egy hirtelen mozdulattal megragadta a fejemet, és az asztalba vágta.

Ordítottam a fájdalomtól, de nem tudtam felemelni a fejemet, mert erősen ellentartott. Még nagyobb nyomás nehezedett a koponyámra, ahogy a fülemhez hajolt, és belesuttogott.

- Mert gyűlölöm a gyenge kis csírákat, akik semmit nem tudnak a világról, és el vannak kényeztetve. - elvette a kezét, oldalra köpött, és ott hagyott.