Összetörve 2

13. Forest Heaven

"Az őrültség relatív;
Attól függ ki zár be kit, és milyen rácsok mögé."

L.

- Miközben festesz, nincs kedved mesélni valamiről, Sophie? Ne csak én beszéljek állandóan, mert az baromira unalmas... - Hosszú haját a füle mögé tűrte, és elpirult. Aranyos lány, és pont emiatt egy szemétnek éreztem magam, amiért festékekkel és vászonnal vettem meg a barátságát.

- Épp azt teszem... - vékony ujjaival kecsesen mozgatta az ecsetet, miközben olyan magabiztosan keverte a színeket, mintha csak ő találta volna fel ezt a művészetet.

Megértettem, hogy nem a szavak embere, emiatt a festményei segítségével mesél másoknak. Nem volt ezzel semmi bajom, hiszen legalább ezt megcsinálja. Sok beteg van, akikkel hónapok elteltével sem sikerül eljutni odáig, hogy önkifejezést tanusítson. Bár örülök neki, hogy vele nagyon hamar eljutottunk erre a szintre, mégis jobban örültem volna, ha az én szakterületemen maradtunk volna. Nem is értem Dr. Grey miért nekem adta őt... Elég mély vízbe dobott egy egyszerű szorongásos depresszióval küzdő Niall után. Még szerencse, hogy nem vagyok az az ember, aki feladja a dolgokat eredmény nélkül. Eldöntöttem, hogy Sophiát is ki fogom gyógyítani, bár eddig nem vettem észre rajta semmi jelét annak, hogy dezorganizált skizofréniában szenvedne, mint ahogy azt a kórlapján feltűntették. Inkább csak... kissé visszahúzódó. De az introvertáltságot nem lehet gyógyítani. Az egy személyiségtípus, ami kifejlődik az emberben. Pech.

Elmerülve néztem, ahogy egymást követik a színes ecsetvonások, és ez olyan megnyugtató melankóliába kezdett taszítani, hogy azt hittem leragadnak a szemeim. Napját sem tudom, hogy mikor aludtam utoljára rendesen. Azt sem tudom, tegnap hogyan kerültem be az ágyba. Olyan fáradtnak érzem az egész testem, és a fejem is lüktet reggel óta. Azt hiszem, munka után egy kis altató segítségével alszom végre egy jót.

Nem hiszem, hogy ma lesz a napja, amikor Zayn végre méltóztatik felvenni a telefont. Eddig még nem láttam bent a hülye fejét, de csak egyszer jöjjön a mai nap szembe velem és azt megkeserüli. Hosszú idő után végre hajlandó hozzám szólni, ezzel együtt pedig felböfögi, hogy halálos beteg, utána pedig se szó, se beszéd kilép az ajtón? Ez normális? Aznap este még vagy húszszor visszajátszottam a fejemben, ami történt. Már mindenféle összeesküvés elméleteket kezdtem szövögetni, annyira ki voltam készülve.

Payne vajon tudta? Tudta, és ezért tartotta maga mellett Zaynt? De akkor Zayn miért nem mondta el nekem is, ha annyira be akartak venni a "szupercsapatba"? Nyilván tudták mindketten, hogy sokkal inkább hajlanék az alkura, ha egy barátom is veszélyben van a kutatott probléma jegyében.

Hajlanék?

Soha nem hagynám, és nem is fogom, hogy még egy embert elveszítsek emiatt. De Payne módszerei...

Nem az én módszereim.

Egy pszichiáter ne akarjon turkálni a sejtekben vagy a génekben. A mi dolgunk az, hogy a lélekkel foglalkozzunk és ezen belűl érjünk el fejlődéseket. Szeretném megtudni, Zayn hogyan vélekedik a kemoterápiáról, vagy, hogy egyáltalán szed-e rá gyógyszereket. Tud egyáltalán valaki hozzáértő orvos arról, hogy mi történik vele? Jár kezelésekre? Mennyi ideje van még a teljes leépülésig? Lehet, hogy emiatt nincs már bent?

- Doktor úr? - egy vékonyka hang szakított ki a gondolataimból. Idő kellett, hogy feleszméljek hol vagyok és ki áll előttem.

- Igen, mi az? - mosolyogtam világos szemeibe.

- Valami baj van?

- Miért lenne, szívem? - ne merje nekem most azt mondani, hogy hallja a gondolataimat, mert akkor csúnya gyógyszereket kell neki felírnom...