Összetörve 2

21. Sebtapasz

H.

Nem tudom, mit csináljak.

Mikor megláttam először Zaynt, én sem tudtam jobban kezelni a helyzetet, mint Lou, pedig én nem ismerem olyan jól, mint ő. Nekik ott van a múltban egy nagyon erős baráti kötelék, ami már mondhatni családi viszony.

Nem akartam, hogy Lou így lássa a nem vérszerinti testvérét, miután már egyszer átment ezen az anyukájával. Mikor meghallottam a kétségbeesett kopogást az ajtón, már tudtam, hogy ő lesz az, de nem jutott eszembe semmi jó megoldás, amivel ezt el tudom kerülni. Akár csak átmenetileg is.

Rossz embernek érzem magam, amiért engedtem, hogy ez megtörténjen, de a másik gondolat, ami nem hagyott nyugodni az volt, hogy Louis-nak joga van látni Zaynt. Így is túl sok időt töltöttek egymás nélkül, amire szükségük lett volna.

Ahogy Lou a karjaimban remegett és sírt, felfoghatatlan volt számomra, hogy miért kellett így történnie. Fel akartam őt készíteni a látványra, megmondani neki, hogy legyen erős, mert szüksége van rá Zaynnek. De erre mégis hogyan tudtam volna?

Haszontalannak éreztem magam, amiért csak annyit tehettem, hogy a karjaimba zárva próbáltam tompítani a fájdalmát. Egy sebtapasszal nem lehet összevarrni egy vérző szívet.

Beláttam, hogy Lou helyett most nekem kell erősnek lennem. Bár nekem is mardosta a torkomat a szomorúság a helyzet miatt, mégsem hagytam, hogy elhatalmasodjon rajtam ez az érzés, pedig a szavai belém is tőrként döftek.

Utálom ezt. Utálok tehetetlen lenni.

Órákon át vígasztaltam az összetört Louis-t, Zayn ágya mellett kuporogva, ahol összeesett. Néha kicsit alábbhagyott a keserűsége, de aztán újra megrohamozták a gondolatai, és erősen belém kapaszkodva sírt fel ismét.

Nem zavart.

Ha kell, a világ végéig itt maradok vele, és hagyom, hogy kisírja magát, amíg el nem fogynak a könnyei. Csak jó lenne, ha a könnyekkel együtt a gondjai is eltűnnének.

Amikor legközelebb felnéztem, már ránk esteledett. A szobában sötét volt. Csak a monitorok adtak ki egy kevéske fényt magukból. Louis szorítása enyhült a vállamon, és a lélegzete is lecsillapodott. Elaludt.

Végkimerülésig sírta magát.

Felvettem őt a karjaimba, és átvittem egy másik szobába, ahová lefektettem.

Most boldognak tűnt.

Gondtalannak.

Szemei alatt a bőr kipirosodott, és az arcára ráfagyott a szomorúság, de mégis nyugodtnak tűnt. Remélem, ezúttal a rémálmok is messzire elkerülik, és figyelembe veszik, hogy van neki ennél sokkal nagyobb gondja.

Hosszú ideig csak álltam felette és néztem az arcát, mert még így sem tudtam betelni a látványával. Bele akartam égetni a tudatomba minden egyes vonását, és akaratom ellenére is beszökött egy nyugtalanító gondolat a fejembe.

Olyan, mintha halott lenne.

Ahogy ezt végiggondoltam, elkaptam róla a tekintetem, és kimentem a szobából. Szerettem volna, ha ez meg sem történik. Ez az egész meg sem történik.

Leroskadtam a konyhában egy székre, és az asztalra könyökölve temettem a tenyerembe az arcomat. Kellett egy kis nyugalom, hogy összeszedjem magam.

Ha valaki pár hete azt mondja nekem, hogy boldog életed lesz, mert rád talál a szerelem, ott helyben kiröhögöm. Boldog vagyok, hogy rátaláltam a szerelemre, de rengeteg szart hozott magával a körülmény, amiben megtaláltam. Az egész helyzet olyan elbaszott. Beléptem egy helyre, ahol alapjáraton semmi keresnivalóm nem volt, de mégis... Mégis ez kellett ahhoz, hogy igazán elkezdjek élni. Előtte csak tettem, amit mondtak és amit elvártak, most pedig azt éreztetik velem, hogy számítok, hogy fontos vagyok. Ennek örülök. Csak jó lenne, ha itt be is fejeződne a történetem, és boldogan élnénk, míg meg nem halnánk.