Összetörve 2

24. Többet kéne pihennie

"Harry: minden oké?"

L.

- Várj egy kicsit! - felemeltem a mutatóujjamat, hogy elhallgattassam Payne-t, aki immár huszonöt perce próbál meggyőzni az igazáról azzal kapcsolatban, hogy semmi súlyos következménye nem lesz a módszerének. Lófaszt nem.

A telefonomat bámultam, benne a Hazza-tól jött üzenettel, és cseppet sem zavartatva magam, ott helyben válaszoltam neki. Ráérősen pötyögtem a képernyőn, miközben egy ártatlan mosoly is kirajzolódott az arcomra.

- Ehemm... Nem zavarok?

- De.

Befejeztem az üzenetem, és visszafordítottam a tekintetem régi-új főnököm felé, aki hanyatt dőlve a székében támasztotta a fejét unottan engem nézve üres tekintetével. Kisfiús mosolyommal összekulcsoltam a kezeimet magam előtt, mint egy általános iskolás, órai jelentés előtt.

- Szóval? - kérdezte fáradtan. Büszke voltam magamra, amiért elértem azt, hogy a végére neki legyen ki a fasza az egészből.

- Továbbra sem értek egyet. Továbbra is az a véleményem, hogy még simán fel lehetne írni a kemoterápiára, és ha ezzel nem is sikerülne véglegesen meggyógyítani, de napokat adhatnánk még neki vissza. De gondolom kézzel-lábbal tiltakozott ő is a kemo ellen... - Bólintott. Elhúztam a számat. - Sejtettem.

Én már nem kívántam többet szólni a téma érdekében, sőt már mentem volna Niallhez, de ő túlságosan akaratos volt.

- Harrynek mi a véleménye arról, hogy megfosztod a barátodat a gyógyulás útjától? - összehúzta a szemeit, és fenyegetően végigmért. Tudja, hogy kényes témába tenyerelt bele, de nem fogom hagyni magam. A nem az nem!

- Érett felnőttek módjára megbeszéltük ezt a dolgot, és nem kifogásolja a döntésemet - szépítettem.

- Magyarul nem ért veled egyet, csak tiszteletben tartja a szavadat - bassza meg. Idegesen áthelyeztem a súlyomat a másik lábamra, és beharaptam az alsó ajkam.

- Úgy gondolom, jogom van eldönteni, hogy mihez adom a beteg véremet és mihez nem. Korrekt?

- Korrekt - vágta rá kicsit talán túl gyorsan is. - Azt hiszem akkor végeztünk.

Na végre!

Sarkon fordultam, és kinyitottam az ajtót.

- Zayn már többé nem fog felébredni, ugye tudod? Én a helyedben még ma elköszönnék tőle - szólt utánam.

Belefagytam a mozdulatba, és a padlót kezdtem fixírozni. Nem akartam erre már semmit mondani.

Bezártam magam mögött az ajtót, és a saját irodám felé vettem az irányt. Ledobtam magam a bent lévő kanapéra, és eltakartam a szemeimet a karommal, hogy egy kicsit összeszedjem magam.

Gyűlölöm. Gyűlölöm ezt a helyzetet, amibe belekényszerített ez az aberrált fasz! Teljesen úgy érzem, mintha megtagadnám az életet egy embertől. A legjobb embertől, akit valaha is ismertem. Én örülnék a legjobban, ha tényleg egyszer csak a nyakunkba szakadna egy varázsige, amit ráolvashatunk Zaynre, és minden megint tökéletes lesz. De ez kurvára nem így megy!

Mi van, ha tényleg csak ártok neki? Ha csak rosszabbul lesz?

Rosszabbul a haldoklásnál? Tényleg, Louis? Így gondolod?

Mi a faszomat kellene tennem? Ha tényleg igaza van ennek a verébnek, akkor valóban nem maradt már sok időm választ szülni. Illetve másik választ. Amilyen állapotban a múltkor láttam, én már azon is meglepődtem, hogy az EKG még mutatott bármit is.