Összetörve 2

44. Soha nem volt ilyen

H.

Kopogtam.

Nagyon ideges voltam, hiszen az utolsó beszélgetésem Zaynnel akkor volt, amikor még bent kezeltek a szanatóriumban. Azóta inkább csak külsőszemlélőként követtem az eseményeket Lou és közte, de jelenleg nincs kihez forduljak.

Liam nyitott ajtót, amitől egy kicsit hátrahőköltem, de aztán emlékeztettem magam, hogy már nem az a szikés gyilkos, mint régen.

- Harry! - lepődött meg ő is. - Gyere be! - tárta szélesre előttem az ajtót, és beinvitált. Csak bólintottam, miközben az ajkamat harapdáltam, és beléptem az otthonos lakásba.

Pont őt akartam elkerülni, csak az nem jutott el a tudatomig, hogy ez a helyzet bizony megtörténhet, hiszen Zayn és ő együtt vannak. Legalábbis azt hiszem...

Zayn szemei is felcsillantak a kanapéról, ahol elfekve egy könyvet olvasott.

- Styles! Ezer éve! Pontosabban csak pár órája, de ahogy látom most nincs melletted díszkíséret - felállt a díványtól, majd felém lépve kezet ráztunk, ami egy félvállas ölelésben végződött. - Mi szél hozott csak így egyedül? Ne érts félre, örülök, hogy csak egyedül látlak - nem tudtam kiolvasni semmit az arcjátékából, mert ugyanúgy mosolygott, mint amikor meglátott.

- Ahm... Beszélni szeretnék... Veled - kihangsúlyoztam az utolsó szót anélkül, hogy hátrafordultam volna a harmadik emberhez. Zayn szerencsére vette a lapot, és fejével biccentett a szobák felé, hogy menjünk akkor zárt ajtók mögé.

A szemem sarkából láttam, ahogy elhaladtunk Liam mellett, összenéznek, és egy pillanatra csak, de összefonják az ujjaikat. Rossz embernek éreztem magam, hogy ezt láttam. Olyan érzésem volt, mintha nem akarták volna, hogy lássam de mégis megtettem. Miért nem vállalják fel? Hiszen már túl egyértelmű!

Megvártam, míg Zayn bejön a hálóba, és addig nem mozdultam semerre. Apa azt tanította, nem szabad leülni vendégségben, csak miután a házigazda hellyel kínál. Fogalmam sincs, ez most hirtelen honnan ugrott be.

Ez ugyanaz a szoba volt, ahol Zayn feküdt betegen. Még mindig tisztán magam előtt látom a képet, ahogy Lou görcsösen szorítja Zayn kezét, aki lélegezni is alig képes. Örülök, hogy ennek legalább vége.

Az orvosi ágy helyén most egy francia ágy terült el, amire Malik le is ült, félig lelógatva egyik lábát, másikat maga alá húzva. Megtámaszkodva a jobb karján, felém nézett, és hatalmas szemeivel engem méregetett.

- Nem ülsz le? - kérdezte, az ágyra biccentve. A szemeim is fennakadtak a gondolatra, hogy én most leülök. Csak megráztam a fejem, hiszen hazudni úgy sem tudok. Ebben én vagyok a legbénább...

Mélyen beszívtam a levegőt, aztán ki is fújtam egy nagy szuszra.

- Louis-ról van szó - kezdtem.

- Egyértelmű, hogy Louis-ról van szó. Neked mindig csak Louis-ról van szó - hitetlenül csóválta a fejét, mosolyával engem nézett. Nem volt időm töprengeni a szavain, mert egyből közbevágott. - Mesélj, Styles, mi nyomja a lelked? - egész testével felém fordult, és keresztbe tette a lábait, térdén összekulcsokta kezeit.

Vacilláltam, hogy hogyan fogalmazzam meg a szavaimat. Idegesen elnéztem a másik irányba, lábaimmal rugóztam.

Egyszerűen nem bírtam most ezeket a gondolatokat szavakká formálni, úgyhogy csak egyszerűen megfogtam a pólómat, és a nyakamon áthúzva, levetettem azt.

Zayn szemei még hatalmasabbra tágultak, és éreztem a tekintetét rajtam égni. Szája elé kapta a kezét, és halálra vált arccal nézte Louis munkáját.