Összetörve 2

14. A markomban vagy

L.

Szétmegy a fejem.

Semmi kedvem nem volt ma bejönni dolgozni. És milyen jól tettem volna, ha otthon is maradok!

Bent ültem, újdonsült főnököm irodájában, és vártam az ítéletemet, miközben az asztalán lévő ásványvízzel szemeztem, és a falon lévő óra monoton kattogását hallgattam. Egy ideig tanakodtam, hogy beleigyak-e, mert már folyadék hiányban is szenvedek, de aztán hamar felváltotta a gondolatot a cselekvés. Úgy vedeltem, mintha az életem múlna rajta. Végülis mondhatni...

Sophia arca villant fel a szemeim előtt.

Soha nem láttam még embert így félni. Ráadásul tőlem ijedt így meg! Hát ez vicc komolyan mondom! Egy utolsó szar alak vagyok, amiért hagytam, hogy a felgyülemlett feszültség egy páciensemen csattanjon. Hogy egyáltalán felgyülemlett a feszültség! Kezdtem megérteni ezt a fél évente kötelező terápiát nekünk, agyturkászoknak is. Sajnos, nem gondoltam abba bele, hogy milyen következményei lehetnek, ha nem teszem meg.

Én szeretem a betegeimet. Minden beteget szeretek itt tudni, a gondozásunk alatt! Erre most? Az egyik legfontosabb betegem fél tőlem. Nem csak, hogy elvesztettem a nehezen megszerzett bizalmát, de valószínűleg a munkámat is. Egy dilettáns vadbarom vagyok...

Kinyílt az ajtó.

Elfordítottam oldalra a fejemet, és vártam, hogy túlessünk végre ezen az egészen. Semmi kedvem nem volt itt ülni

- Louis... - sóhajtotta a nevemet Mason. Leült mellém a másik székbe, ami az asztala előtt van általában a fogadott feleknek, a térdeire könyökölt, ujjait összefonta maga előtt, és azokat nézte. - Meg kell kérdezzem; mi történt az előbb? Sophia teljesen magán kívűl volt. Telenyomtuk antidepresszánsokkal és nyugtatókkal, de így is három ápolónak kellett hozzá lefognia.

- Nahát... Biztos, hogy azokat nem dobta be a sarokba? - nem volt szép, tudom. De már mélyebbre úgy sem süllyedhetek.

Viccnek tartottam az egészet, hogy tényleg ekkora hülyeség miatt kaptam fel a vizet. Lehet, hogy nekem kellenének azok a nyugatók...

- Ez volt a baj? Hogy nem követte az utasításaidat? - engem fürkészett az átható tekintetével, ami nagyon zavart.

- Azért vannak a kibaszott utasítások, hogy nekik könnyítsük meg az életüket! - nem akartam, de felemeltem a hangom.

- Sophia beteg, Louis. Labilis, zavart és lázadó. Te is tudod jól, milyen tünetekkel jár a betegsége.

- Csakhogy semmiféle tünetet nem produkált a kezelése alatt! Azt sem értettem, minek van bent.. - dühöngtem.

Grey vett egy mély levegőt, és lesütötte a szemeit. Egy újabb titok készült napvilágot látni, amikből nekem már kurvára elegem volt.

- Sophia az unokahúgom - mondta, majd acélszürke tekintetét rám emelte. - Én utaltam be ide, miután balesetet szenvedett. Pontosabban nem ő, de látott valamit, ami miatt traumát szenvedett, és ezt nem tudta megfelelően feldolgozni. Pár hónapja szemtanúja volt egy közeli barátja meggyilkolásának. A húgom sírva könyörgött, hogy segítsek neki, mert már az öngyilkossággal is megpróbálkozott. Én ekkor külföldön voltam, emiatt kissé meg volt kötve a kezem. Liamet még az egyetemen ismertem meg, és egyből őt hívtam, amikor megtudtam, hogy itt dolgozik. Elvállalta Sophiát, és minden hónapban elküldte az állapotának javulásáról szóló feljegyzéseket. Örökké hálás leszek neki emiatt, mert tényleg javulást mutattak az eredmények.

Szerintem, mi nem ugyanazt a Payne-t ismerjük... Ki van zárva, hogy az ex-főnököm tegyen valami jót mással, hacsak nem származik neki is valami haszna belőle.

- De aztán Liam elment, és engem osztottak be a helyére. Ennek örültem kissé, mert így legalább szemmel tudtam tartani Sophie-t, de sajnos, mint vezető főorvos, meg van szabva, hogy mennyi páciensem és foglalkozásom lehet egy évre előremenőleg. És mivel én később jöttem, mint ahogy a beosztások lezajlottak, már nem tudtam úgy intézni, hogy ő is hozzám kerüljön - őszinte szomorúságot láttam a szemeiben. - Viszont Liam sokat beszélt rólad - na erre felkaptam a fejem. - Bár bevallom, én is kutakodtam utánad egy kicsit, hogy azért tudjam, kinek fogom odaadni az unokahúgomat, de, mint azt vártam, nem ért csalódás. A történtek ellenére is úgy gondolom Louis, hogy nagyon jó kezekben van Sophia nálad - rám mosolyogott, és egy meleg kéz az én ökölbe szorítottamra siklott. Komolyan? Megint ez a kézfétises dolog...

Ráemeltem a tekintetemet, és valami számomra ismeretlen csillogást véltem felfedezni szürkés íriszeiben. Megköszörültem a torkom.

- Nem hiszem, hogy Sophie örülne neki, ha megint látna. Nagyon nehezen fogadott el, és nem hiszem, hogy ezek után még tárt karokkal várna is vissza.

Bólintott, és még közelebb húzódott hozzám. Engem már kezdett kicsit zavarni a közelsége, és minden sejtem tiltakozott az ellen, hogy akár egy centivel is közelebb engedjem.

Jártak a szemei jobbra, balra, próbált gondolkodni. Én csak azt vártam, mikor mehetek végre a dolgomra. Annyira szeretném végre megölelni Hazza-t!

- Akkor mit javasolsz, mit csináljak? - őszintén tőlem várt megoldást. De erre nem nagyon tudok. Én semmiképp nem mehetek most már a közelébe, mert már én is egyfajta "trauma" vagyok számára, viszont rajtam kívűl még rengeteg friss ember van itt, akiknek nincs meg a maximális páciens létszáma.

- Zayn Malik? Velem együtt érkezett, és ő is hasonlóan jó a szakmában - nyilván nem olyan jó, mint én, de ha ló nincs...

- Zayn... - sóhajtott. - Zayn egy okos ember, gyorsan vág az esze, de sajnos semmi empátia nincs benne a betegek felé.

Ezzel sajnos egyet kellett értenem. Nagyon jó agya van, de amikor gyakorlatozott, akkor is szinte felmondta a tananyagot és száraz kérdésekkel zaklatta a betegeket. Ráadásul napok óta nem jött be dolgozni sem.

- Kérlek, Louis! Csak próbáld meg még egyszer! Én bízom benned - kaptam egy őszinte mosolyt és egy puha simítást az arcomra. Ez nekem... Kezd egy kicsit sok lenni.

Kibújtam a kezei közül, és járkálni kezdtem a szobában. Nagyon erősen tanakodtam, hogy hogyan tovább. Szeretem Sophiát, nagyon jó volt hozzá bemenni foglalkozásokra, de nem tehetem meg ezt vele. Elbasztam. Nincs mit szépíteni. Az ő érdekében távol kell maradnom tőle.

Ebben a pillanatban két hatalmas kart éreztem meg a derekam köré fonódni, amik erősen tartottak, és egy forró leheletet a nyakamban.

- Kérlek, Louis... - hangja rekedt volt, és halkan szólt. Közvetlenül a fülembe suttogott. - Tedd meg... a kedvemért...

A pofám leszakad. Ez most kajak kikezdett velem?

- Már ne is haragudj... - kiszakadtam a karjai közül úgy, hogy egyik kezemmel a mellkasát támasztottam meg. - Mégis miért kéne nekem bármit is megtennem a kedvedért? Azt hittem, világosan kifejeztem magam, amikor bemutattam a barátomat. - néztem rá fenyegetően. Testi kontaktussal akarja elérni, hogy ellágyuljak és kezeljem a rokonát? De hát csak egy szavába kerülne a pozíciója miatt! Nem egészen azt értem el ezzel a határozott elutasítással, amit akartam.

Elmosolyodott, és lenéző tekintettel nézett végig rajtam.

- Ó, Louis... - megindult felém, hiába volt a kezem még mindig a mellkasán, hogy ellentartsak. Hátrálni kezdtem egészen addig, amíg a szekrénynek nem csapódtam. Elkapta a karomat, amivel eddig gátat szabtam magunk közé, és magafelé rántva erősen tartott a csuklómnál. - Miből gondolod, hogy érdekel engem az a loboncos gyerek? - fogait kivillantva nevetett. - Ne feledd, hogy most a markomban vagy, amiért ekkora hülyeséget csináltál - egyvonallá préselte a száját, és tettetett együttérzést színlelt. Odahajolt a fülemhez, és olyan közel került a fülkagylómhoz, hogy az ajkaival véletlenül hozzá is ért, amitől engem egy pillanatra kirázott a hideg. - Ne aggódj, én már kitaláltam, hogy hogyan teheted jóvá a hibádat! - a hajamhoz érintette az arcát, és mély levegőt véve szívta be az illatomat. Hozzám préselte az addigra már félkeményen álló szerszámát, én pedig hiába próbáltam magamtól ellökni, egyrészt harmat gyenge voltam a több napos éhségtől és alvatlanságtól, másrészt erősebb is volt nálam. Harmadrészt pedig, és ez a legborzalmasabb, amitől még a gyomrom is felfordult...

A saját testem is ellenem fordult.