Összetörve 2

30. Rehabilitáció

L.

Megint egyedül.

Csend van, csak a légzésem hallatszik.

Még élek.

Égnek a sebek a csuklómon, de nem kötözték be őket. El fog fertőződni.

Éhes vagyok. Napok óta nem adnak élelmet. A víz is több napos, de folyadék nélkül, belátják, hogy nem bírnám sokáig.

Miért nem akarnak elengedni?

Azt mondta, már nem sokáig kell itt lennem.

Azt mondta, hamarosan meggyógyulok. Mitől? Mitől vagyok beteg?

Miért tartanak még itt?

Csak meg akarok halni.

Zilálva keltem fel. Az arcom nedves volt a könnyektől.

Hiába keltem fel és tértem magamhoz olyan szinten, hogy tudatosuljon bennem, megint csak álmondtam, akkor is éreztem, még mindig éreztem, azt a maró fájdalmat, azt a kétségbeesést, azt a halálvágyat. Remegtem és fáztam. Szörnyen fáztam.

Nem tudtam megállítani a könnyeimet.

Odakaptam a szemeimhez, és erősen összenyomtam a belső szemzugomat, hogy elzárjam a könnycsatornáimat, miközben visszanyeltem a sós folyadékot. Mégha ez sikerült is, a keserű fájdalmat nem tudtam ezzel a mozdulattal elzárni magamban.

Mi ez?

Miért érzem mindig ilyen intenzíven ezeket a rémálmokat?

Ezek már nem is rémálmok, sokkal inkább...

Emlékek.

Kié? Miért látom őket?

Megbolondultam?

- Lou, minden oké? - összerezzentem, és felnyögtem, ahogy Hazza tenyere az izzadt hátamhoz ért. Rákaptam a tekintetem, amiben még mindig a rémület tükrözödhetett vissza, mert Hazz elsápadva nézett rám félig kómás tekintetével. - Megint a rémálmok?

- Nem! - hazudtam. - Semmi baj, tényleg! Sajnálom, hogy felébresztettelek! Feküdj vissza, kérlek! - kezemet az arcára simítottam, és megpróbáltam olyan kedvesen nézni rá, amennyire ez most tőlem kitelhetett. De Hazz sajnos okos.

- Nem, Lou! Rohadtul van valami baj! Reszketsz és leizzadtál, arról nem is beszélve, hogy még sötétben is tisztán látom a könnyeket az arcodra száradva!

Nem tudtam már megszólalni. Megint marta a torkomat a keserűség, és féltem, hogy ha most kinyitom a számat, a hangom elcsuklik.

Odahajoltam Harryhez, és a nyakába fúrtam a fejemet, miközben szorosan átöleltem. Kell most a közelsége. Kell, hogy érezzem, hogy itt van velem! Viszonozta az ölelést, de éreztem rajta, hogy nem ért semmit és össze van zavarodva. Akár csak én.

Visszadőltünk az ágyba, de én továbbra sem engedtem el őt, csak ezúttal a mellkasába fúrtam a fejemet. Nem akarom, hogy most így lássa az arcomat. Nem akarom, hogy megint gyengének lásson. Puha ujjait éreztem meg a hajamba túrni, és gyengéd mozdulatokkal simogatni kezdett.

Megnyugodtam.

Sokkal jobban voltam.

🦋🦋🦋

Harry nem tette szóvá az éjszakát, én pedig titkon nagyon hálás voltam neki ezért. Amíg saját magamnak nem tudom megmagyarázni ezeket a jelenségeket, amik csak egyre rosszabbak lesznek, addig neki sem tudok semmit mondani. Csak kiabálás lenne belőle, mert gyűlölöm, ha valamit nem értek, és a szememre is hányják.