Összetörve 2

Epilógus

H.

Talán soha nem fogjuk igazán megérteni, mi is történt pontosan.

Én legalábbis biztos nem.

Lou-t még bent tartották két éjszakát kivizsgáláson, ezért jobb híján a tananyagok közé menekültem. Végre megint tanulót játszhattam egy kicsit. Amikor már szinte leragadtak a szemeim a sok betű okozta fáradtságtól, akkor a kanapén terültem el, vagy ahol éppen utolért az álom.

Megállás nélkül csináltam valamit, hogy ne arra gondoljak, ami azzal a szegény nővel történt, vagy amit emiatt Lou-val tett.

Úgy éreztem, amit anyám annak idején velem tett, az ehhez képest csak egy apró pofon volt. Sarah viszont több érvágást is kapott hosszú éveken keresztül.

Egész életében szenvedett és nyűglődött, miközben azzal a tudattal kellett élnie, hogy az apja, akit annyira szeretett, elhagyta őt, és attól a naptól fogva, hogy kilépett az ajtón, soha többé nem láthatta. Szembe került egy olyan emberrel, aki az arcát viselte egykor kedves édesapjának, de belül egy szörnyeteggé vált.

Én is annak érzem magam, ha arra gondolok, egyet tudok érteni minden tettével. Majdnem mindennel...

Ma engedik haza Lou-t. Ma végre visszakapom őt! Akkor miért nem tudok az izgatottságtól fellegekben járva repkedni az örömben? Miért hagyom, hogy ezek az események befolyásoljanak? Enyhülni fog ez valaha? Leszek még valaha ugyanaz az ember, aki azelőtt voltam, mielőtt bekerültem volna ebbe az ördögi körbe?

Szeretnék, de már megint nem a vizsgaanyagokra koncentrálok...

Valamivel meg kéne lepnem Lou-t.

Mondjuk kitakaríthatnék...

Ahogy így szétnéztem a szétdobált cuccokon és a széjjel hagyott bögréken, hát elég egyértelmű lenne bárkinek, hogy nem él nő a házban. De legalább lefoglalom magam.

🦋🦋🦋

Két óra múlva, teljes nagyságban ragyogott a ház a tisztaságtól, mert szó szerint minden porszemet száműztem minden sarokból, polcról, és átmostam minden ruhánkat is. Fogalmam sincs, az utóbbira mi szükség volt, de nem tudtam leállítani magam. Közben el is mosogattam és összerendeztem Lou papírjait is. Annyira nem akartam köztük kutakodni, mert a végén háború lenne belőle, ha nem követné az ábécé dinamikáját.

Megrezzent a telefonom az asztalon. Üzenetet kaptam.

Már indultam volna, hogy megnézzem, amikor kopogtak az ajtón.

Louis!

Mint egy kiskutya, aki a gazdira várt egész eddig, úgy rohantam ajtót nyitni. Szélesre tárva azt, egyből a nyakamba kaptam egy vékonyka testet, aki, miközben betolt vissza a házba, már a nyakamat csókolgatta, és nem engedett a köré font szorításából.

Hangosan csapta be maga mögött az ajtót lábával ügyeskedve, engem pedig egyenesen a konyha felé irányított.

- Váó! Most úgy érzem, sokkal fényesebb lett a lakásom, mint a jövőm... - nézett körül, mikor végre megunta a nyakamban lógást.

- Ezt most egy köszönömnek könyvelem el, és szívesen - mosolyogtam végre igazán tisztán.

- Milyen kár - hajolt egyre közelebb, míg át nem hajolt a vállam felett -, hogy most mocskos lesz minden, mert addig ma nem fekszünk le, míg végig nem dugtunk az egész házon...

Nyeltem egy hatalmasat, ahogy kiszáradt a torkom a fantázia képeken.

- Először itt, a konyhában... - belecsókolt lágyan a fülembe. - Aztán a folyosó... - lejjebb vándorolt ajkaival a nyakam hajlatába. - Utána pedig, a fürdőt tiszteljük meg a kéjes sóhajaiddal... - beleharapott a vállamba, amitől nekem ki is szökött egy kéjes sóhaj a torkomból. - Ha ezzel megvagyunk... - ismét rám nézett. - Te döntheted el, hogy a nappaliban elfektetve, vagy a hálóban, párnák között elégüljünk ki végleg...