Cara Stone élete

1. Évad 11. Rész

Reggel kómás fejjel kavargattam a teámat.
- Na siessél már, mert Theoval reggel mekizni megyünk! -sürgetett a bátyjám izgatottan, mint egy 5 éves kisgyerek amikor meghallja a csoki szót.
- Hagyjál már, sietek. -morogtam majd felmentem a szobámba és összekészültem. Megcsináltam a hajam, aztán a sminkem végül felkaptam egy fehér cK felsőt egy farmerszoknyával, leakasztottam a bőr hátizsákomat és elindultam a lépcsőn. Amikor kiléptem az ajtón a fiúk már kint álltak és beszélgettek. Amikor Theo meglátott széles mosolyra húzta a száját, majd amikor megpillantotta, hogy elsétálok mellette, a döbbenettől még levegőt is elfelejtett venni.
- Cara, itt a kocsi.- figyelmeztetett Noel, mert egyáltalán nem értette, hogy most mi van.
- Tudom, de én inkább gyalog megyek. -mosolyogtam rájuk majd elindultam a hűvös utcán.
- Cara neked most pontosan mi bajod? -kérdezte Theo és olyan maró gúny volt a hangában, hogy majdnem elsüllyedtem.
- Nincsen semmi bajom, de ha nem baj inkább nem akarok veled menni. -mondtam hátra se fordulva. Így legalább elkerültem, hogy pont a szemébe nézzek. - Tudod Cara néha igazán hülyén viselkedsz. -mondta, majd becsapta a kocsiajtaját és elhúzta a csíkot.
Szomorú gondolatokkal kullogtam az iskola felé, amikor valaki hirtelen hátrarántott.
- Basszus Cara, már vagy 5 perce ordítok utánad. -mondta Zoe kifulladva.
- Bocsi, be volt dugva a füles és nem hallottam. Mizu? -kezdtem csevegni, mert nem akartam, hogy megkérdezte mi bajom.
Elkezdtünk beszélgetni és annyira belemerültünk a témákba, hogy fel sem tűnt, hogy megérkeztünk a suliba. A diákok ellepték az egész iskola előtti részt, kisebb nagyobb csoportokba verődve beszélgettek. Voltak stréberek, ponpon lányok, kosarasok, emósok művészek, átlagos diákok és persze menők is. A társaság legfőbb tagja persze, hogy Theo és Noel volt. A bátyjám ahogy meglátott egyből odaintett magához. Mi meg Zoeval lassacskán odaballagtunk a suli legmenőbb társaságához.