Cara Stone élete

2. Évad 2. Rész

Háromszor kezdtem el írni, de mindig kitöröltem. Mit tud írni az ember egy olyan üzenetre amiben a volt barátja közli, hogy utánaköltözik. Igen. Dylan New Yorkba költözik egy évre, cserediákszervezeten keresztül. Kínosan elmosolyodtam és mégegyszer elolvastam az üzit mielőtt elküldtem a végleges válaszom.
"Dylan üzenete: Cara! Most kaptam meg a hírt, hogy utazhatok! Holnapután New Yorkba költözök egy évre cserediáknak!"
"Dylan üzenete: na??? Mit szólsz??"
"Dylan üzenete: Cara kérlek válaszolj!"
"Dylan üzenete: ok holnap beszélünk!"
Nem akartam holnapig húzni a dolgot ezért válaszoltam.
"Cara üzenete: Ez komoly? Nagyon örülök Dylan! Mihamarabb várlak! Bocsi, hogy nem válaszoltam csak lemerült a telóm!"
Ennyi hazugságot se írtam még néhány sorba. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy örülök-e ennek az üzenetnek vagy nem. Részben persze majd' kicsattantam a boldogságtól, mert mégis jön Dylan, akivel 1 évig együttvoltam és szerettem. Talán még mindig szeretem. Másfelől elszomorodtam. De iszonyatosan. Valami mindig visszaránt a múltamba és képtelen vagyok túllépni a költözésen. Hogy mindenkit otthagytam az egész életemet. És most egy darabja visszajön hozzám, de csak egy ideig. Mert mire megszokom újra, hogy velem van Dylan addigra megint el fog menni. És megint rossz lesz. A másik dolog Theo. Akivel majdnem történt valami. És azt a valamit vártam azóta amióta megismertem. De mostmár biztos vagyok benne, hogy ebből semmi nem lesz. És ezt nagyon bánom.
Tele volt gondolatokkal a fejem, mégis üresnek éreztem. Viszont holnap suliba kell mennem, úgy kell tennem mintha minden normális lenne. A barátaimnak egyelőre nem akarok szólni. Majd, ha rendeződtek bennem a dolgok. Csekkoltam az időt: 23.34. Ideje lenne már aludni. Ki kell pihennem magam, mert holnap kemény nap vár rám. Aha. Ezt gondoltam én. A holnapi napom végül maga lett a katasztrófa. Csak én ezt még nem tudtam.