HELLO, MY FRIEND!

°9; Az Élet Sötét Oldala°

- Ki a franc az a Bruce Wayne, és minek kell megölni? - értetlenkedtem szemeit fürkészve.
- Ezt nem hiszem el... - tapasztotta tenyerét számra. - Nem igaz, hogy nem tudsz csöndben maradni! Az a lényeg, drága, hogy Bruce Wayne a leggazdagabb, legelkényeztetett gyerek a közelben, és mivel a halálom előtt meg akartam ölni, most is ez a vágyam.
- Ez nem valami értelmes indok arra, hogy egy gyereket megölj. Lehet kedves... - próbáltam lebeszélni az öldökölésről, de láthatólag nem hatotta meg, kicsit sem. Szemét kissé összeszorította, arca komoly lett.
- Na ide figyel, kislány. Itt én vagyok a főnök. Nem érdekel, hogy kit kéne, illetve nem kéne megölni. Azt ölök meg, akit akarok. Te döntessz, mellettem vagy, vagy ellenem... De ha ellenem, vagy... Meghalsz. - húzott mosolyt arcára a kisebb monológ után.
- Akkor sem értem, miért kéne megölni, de alap, hogy veled vagyok. Hiszen miattad vagyok itt. - kémleltem a plafont. Válaszul egy mosolyt dobott felém, de nem azt a vérfagyasztót, hanem azt a mosolyt, amit tíz évvel ezelőtt. Szája éppen, hogy felgörbült, szemében pedig boldogság tükröződött. Ritkán volt ilyen, de az volt az egyik legjobb látvány.
Az egyik őr kinyitotta zárkánk ajtaját, aztán kivezetett minket egy kisebb terembe.
- Ideje enni! - ujjongot Jerome. Leültünk egy hosszabb asztalhoz, Jerome az asztalfőre, én pedig elfoglaltam az egyetlen szabad helyet, valahol az asztal közepén. Mellettem egy kopasz férfi foglalt helyet, rideg tekintettel bámult felém. A másik oldalamon egy csöndesebb férfi ült, rongyos ruhában, hosszú, kócos hajjal. Az ételt máskor ehetetlennek neveztem volna, de éhségem elnyomta azt a gondolatot. Az étel lenyelése után, a falat szinte vissza kívánt jönni, valószínűleg romlott lehetett. Jerome boldogan rágcsálta a számára ínycsiklandó falatokat, szemmel láthatólag hozzá volt már szokva az itteni ételekhez. Csendesen ültem a padon, míg körülöttem mindenki lármázott.
Mikor mindenki végzett az ebédnek csúfolt penészes elemózsiával, a celláinkba vezettek, ahol ledőltem a koszos, merev ágyra.  A mellettem lévő cellában Jerome pihent, míg a másikban egy harmincas éveiben járó, sötét bőrű férfi. A rácson keresztül egyre kevesebb fény terelődött be, a nap kezdett nyugovóra térni. Az ágyon fekve fürkésztem a koszos plafont. Az egyetlen fényforrás a rácsok közül szivárgott be. Mellettem csak az eredetileg fehér, ám mostmár feketének tűnő falak díszelegtek.
- Jerome? Alszol? - suttogtam, majd a rácsokhoz lépegettem, hogy jobban haljon.
- Dehogy. Itt minden éjszakám egy szenvedés. Kemény az ágy. - mondta egy kis csalódottsággal hangjában.
- Meddig leszünk még itt? - ültem a földre török ülésbe.
- Már nem sokáig, szívem. Már nem sokáig... - sóhajtozott. - Megyek, ideje próbálni aludni. - sétált az ágyához, aztán én is ezt tettem.
- Jó éjt, Jenna. - suttogta.
- Jó éjt, Jerome. - hunytam le szemem, majd nyugovóra tértem.