A Végzet kardja [✔] {Javításra vár}

~15. - Szomorúság...~

Az előadás után Ji-yong szinte kirángatott a teremből, ami miatt kezdtem félni. Fogalmam sincs, hogy mi baja lett, sőt egyáltalán miért haragudott meg rám. 

- Desmond Tiny! - Doohoon professzor hangjára mindketten megtorpantunk, és felé fordultunk. - Ji-yong engedd el.

- Mi? - Ji-yong zavartan nézett ránk felváltva.

- Nem beszélhettek. Semmikor sem. - Kitágult szemekkel néztem a professzorra. - Ne feledd Desmond, hogy ki van benned. - Ji-yong felé fordítottam a fejem, és óvatosan kihúztam a kezem a szorításából, de ő utána kapott.

- Desmond, kezd elegem lenni abból, hogy folyton titkolózol előttem. Azt hiszed nem tudok róla? - Elengedte a kezem, és a tenyerével a mellkasomra csapott. - Miért apától kell megtudnom?! Miért nem hívsz, ha baj van?! - Kiabálására a diákok felénk fordultak, én mégsem tudtam rájuk figyelni. - Miért?! - Ismét a mellkasomra csapott.

- Te ezért haragszol rám?

- Mégis mit gondoltál?! Én kezdetektől fogva tudtam Bewitcherről. Szerinted majd pont azért fogok haragudni, mert pár csaj erről pletykál?! - Igaz.. - Neked elment a józan eszed is?! Találkozol avval a férfival, elájulsz a vérveszteségtől, sőt még ő is. Mégis mi vagyok én neked?! - Elfordítottam róla a fejem, és a padlót bámultam. Sohasem hittem volna, hogy Ji-yong ezért fog haragudni rám. - Együtt vagyunk, nem? - Halk hangjára félszemmel ránéztem.

- Szeretnék. - Elnyíltak az ajkai, tekintetébe hitetlenség költözött. - De míg nem sikerül megtennem valamit, el kell kerülnöd. Nem tudni mit fogok tenni veled, egyáltalán másokkal.

- Desmond, mennünk kell. - Doohoon professzora néztem, és bólintottam. Még utoljára Ji-yongra néztem, majd egy szó nélkül ott hagytam őt és követtem a professzort.

- Desmond! - Ökölbe szorított kezekkel sétáltam professzor mellett. Éreztem a kezét a vállamon, de én leráztam.

- Most egyedül akarok lenni. - Félszemmel ránéztem, és a megkönnyebbülésemre bólintott. Egyetlen egy helyre tudtam ilyenkor menni, még hozzá a csarnokba, ahol ilyenkor senki sincs. Még a kiképző tanárok sem.

Mégis mit kezdjek ezzel a helyzettel?!

~***~

Csarnokban sóhajtva sétáltam a széléig, és a falmentén lecsúsztam a földre. Egyáltalán nem értettem, hogy miért pont én? Miért én vagyok az, aki ebbe a vérvonalba született? Kis koromban sokszor volt már, hogy azt kívántam bárcsak rendes léleknek születtem volna, de ezek után amikor találkoztam Bewvel, akkor már örültem neki. És most? Azzal kell szenvednem, hogy megszelídítsem a Végzet kardját. Fel kell készülnöm olyan emberekre, akik megakarnak ölni, amiért nálam van a kard.

De azt is tegyem még hozzá, hogy miatta még Ji-yonggal se beszélhetek, amit egyébként én nem is értek. Ji-yong nem idegesített fel engem, nem vagyok dühös. Inkább szomorú. Szomorú mert magamra haragítottam, és szomorú amiért nem beszélhetek vele.

Szeretnék vele beszélgetni. Kibékíteni. És hogy végre valakinek elmondhassam azt, ami nyomja a szívemet. Mivel fogalmam sincs, hogy meddig fogom én ezt bírni.

Nem tudom, hogy mennyien akarják a kardot, egyáltalán mennyien hiszik el a történeteket.

- Mégis mit tegyek? - Sóhajtva húztam fel a lábaimat. Kezeimmel a térdeimre könyököltem, ujjaimmal a hajamba túrtam, és próbáltam megnyugtatni a lelkem. Nehéz volt. Iszonyú érzés az egész, ahogy csak belegondolok az egészbe szomorúság és magány nehezedik rám..