A Végzet kardja [✔] {Javításra vár}

~53. - Boldog befejezés~

Egyetem bejáratában zsebre dugott kezekkel álltam, és vártam egy személyt. De az a személy egyre több ideje várakoztat, ami miatt legbelül tudtam miért is. Éppen ezért nem haragudtam annyira érte. Mégis trappolásra hátra néztem a vállam felett, s akit megláttam elmosolyodtam felé fordulva.

- Des! - Jackson nevetve, és szemeiben boldog csillogással futott felém, mire kitártam a kezeim, ő pedig a nyakamba ugrott. Csak nevetve öleltem át a derekát, s önkéntelen körbe fordultam vele.

- Mi ez a nagy öröm? - néztem rá, és amint lábait a csípőm körül kulcsolta kezeimmel a fenekénél fogva tartottam.

- Csak boldog vagyok, hogy látlak - nézett a szemeimbe, majd a számra, amire elmosolyodtam.

- Egész nap láthatsz - suttogtam közelebb hajolva hozzá.

- De az nem olyan - húzta el a száját. Fejemet rázva még közelebb hajoltam, és összeillesztettem ajkainkat, mire a csókomat rögtön viszonozta. Egyik kezével a hajamba túrt, s közelebb húzott magához, amire a fenekébe markoltam, amitől a csókba sóhajtott. Résnyire nyílt ajkai közt szájába vezettem a nyelvemet, s lassú táncra hívtam a nyelvét, amit újabb sóhajjal viszonzott.

Elválva tőle lihegve néztünk egymás szemébe, és lassan elmosolyodott, mire letettem a lábaira.

- Nem elég, hogy egész nap turbékoltok, még itt is - Wonho hangjára mindketten felé néztünk. Hoseokkal és Jiminnel az oldalán pár lépéssel álltak tőlünk távolabb, de a szavaira Jackson hozzám bújt.

- Féltékenykedsz? - húztam fel a szemöldökeim, és átkaroltam Jackson derekát. Wonho lesajnáló tekintettel jutalmazott meg, amin elvigyorodtam. - A tanároddal nem kellene szemtelenkedni. - Szemeit forgatva elfordult, de Hoseok kezét a szája elé téve felnevetett, Jimin kuncogva zsebre dugta a kezeit.

- Rátok féltékenykedni? - nézett vissza rám. - Az egész egyetem azt látja, hogy egy diák együtt van a tanárával.

- Szóval irigykedsz. Értelek - bólintottam. Ökölbe szorított kezekkel mély levegőt vett, s lassan kifújta. - Csak szívatlak, nyugi már.

- Fordulj fel! - kiabálta, és enyhe pírral az arcán elviharzott, amire mindhárman felnevettünk.

- Egyébként miért késtél? - néztem Jacksonra, amikor nevetést abba hagyva mi is a kapu felé sétáltunk.

- A lányok feltartották - Jimin szavaira felhúzott szemöldökkel néztem rá. - Mindannyian kíváncsiak voltak az ajándékra. - Mosolyodott el. Lenéztem Jacksonra, aki a kezemet fogva előrefelé bámult, de olyan mosoly volt az arcán, ami túl aranyossá tette őt. Ámbár nem csodáltam, és valahogy tudtam, hogy ezért tartják fel. 

Csak fejemet rázva előre fordultam, ahol is a kapuban megláttam Wonhot, ahogy mellkasa előtt összefont kezekkel a kapu falának dőlt. Ahogy közeledtünk felé, úgy emelte fel a fejét, de azért amikor elköszöntünk egymástól ő is megölelt, ahogyan Hoseok és Jimin is. Ők jobbra fordultak, mi pedig balra, és ismét kézen fogva sétáltunk hazafelé.

Egy év telt el azóta, és végre mondhattam azt, hogy minden a helyére került. Jackson oldalán boldog vagyok, és nem Zekre gondolok. Persze szeretem még őt, de Jackson teljesen más lett számomra. Mint egy lelki társ, akit sohase akarok elveszíteni. Éppen ezért is volt, hogy amikor öt hónaposak lettünk én megkértem a kezét. Szegény amikor meglátta a gyűrűt elsírta magát, és hirtelenjébe fogalmam se volt, hogy mi baja lett, s már attól féltem, hogy nem akarja. Végül ugyan sírva, de igent mondott, én pedig hihetetlen boldog voltam tőle. Persze másnap meg ő is meglepett egy gyűrűvel.

De míg a mi kapcsolatunk egyre kivirágzott, apa egyre rosszabb hangulatba került. Tudtam, hogy boldog az én kapcsolatom miatt, de egyáltalán nem tudott boldogan mosolyogni. Ezt én egyszer végleg megunva felkerestem Junhoot, és kértem, hogy Momoyaval találják meg Yoonsuk hyungot. Ők el is kezdték a keresést, egészen addig amíg egy reggelen apa úgy jelent meg, mint akiről az évek mázsás súlya lekerült. Kiderült, hogy Yoonsuk hyung meghalt.