A Végzet kardja [✔] {Javításra vár}

~7. - Aranyos félelem~

- Hogy mit mondtál? - Ji-yong feltűnően kerülte velem a szemkontaktust, amivel csak jobban felidegesített.

- Apa azt akarja, hogy hozzánk költözzetek. - Nem válaszoltam neki, csak felálltam az ágyról, és kisétáltam az orvosiból. - Desmond! - Ignorálva őt sétáltam tovább, de egyáltalán nem adta fel, mivel beállt elém szapora lélegzetvétellel. Nem akartam ránézni, így csak átnéztem felette, pedig tudtam, hogy dühös, amit egyáltalán nem értettem. Nekem lenne okom dühösnek lenni. - Des, kérlek értsd meg apát. - Lenéztem rá.

- Értsem meg? - Aprót bólintott. - Én értsem meg őt? - Ismét bólintott, amitől éreztem, hogy tikkelt a szemem sarka.

- Apa csak szeretné, ha velünk élnétek, ennyi az egész. Szerelmesek egymásba, tehát Róbert hyung biztosan belefog egyezni. - Mosolyogva közelebb hajoltam hozzá, amitől hátra hőkölt.

- Inkább döglök meg, minthogy elhagyjam a szülőházamat. - Ji-yong szemei kerekre tágultak, és én ezt a döbbenetet választottam arra, hogy ott hagyjam őt.

Felfogtam, meg is értem, hogy apa és Yoonsuk hyung szerelmesek. Nem is ítéltem el apát, mivel boldog volt, és nem anya halálán gondolkozott. De azt tudom, hogy még ha szerelmes is, még a mai napig saját magát hibáztatja a halála miatt, ezért se lepődök meg azon, hogy a szíve mélyén ott hagyná azt a házat. De én nem fogom!

~***~

És még mindig ugyan azzal a elhatározással ültem este a házunk nappalijában. Persze Ji-yong mellettem ült, előttünk pedig apa és Yoonsuk hyung.

- Des. - Félszemmel Yoonsuk hyungra néztem. - Ji-yong, és Róbert már tud arról, hogy mit szeretnék. - Apára kaptam a tekintetem, de ő nem nézett rám. - Szeretném, ha hozzánk költöznétek.

- Soha. - Mosolyogtam rá, de persze erre már apa is rám nézett.

- Desmond. - Sziszegte, mire ránéztem felhúzott szemöldökkel.

- Nem érdekelsz, se a szerelmetek. Felőlem költözz oda, de én nem fogom itt hagyni a házat. 22 éves vagyok, könnyedén fent tudom tartani a házat, ha elmegyek dolgozni. - Apa döbbenten nézett rám. - Örülök nektek, félre értés ne essék, de én nem akarok elköltözni ebből a házból. Ezt ti értsétek meg!

- 22 éves vagy, így van. De nem fogom hagyni, hogy egyedül élj ebben a nagy házban. - Apa szavaitól elkomorodtam. - Jössz te is. - Hitetlenkedve néztem rájuk felváltva, majd Ji-yongra, de ő csak mellkasa előtt összefont kezekkel ült, és maga elé bámult.

- Költözzetek ti ide. - Erre már ő is felkapta a fejét, és hitetlenkedve nézett rám. - Ti sokkal kisebb házban laktok. - Fordultam Yoonsuk hyung felé, de még apa ajkai is elnyíltak a döbbenettől. - Ezzel pedig lezártam. - Felálltam a kanapéról, és a saját szobámba sétáltam.

Szobámban sóhajtva terültem el az ágyamon, és mélyeket lélegeztem. Anya amikor meghalt még 5 éves se lehettem. Én már homályosan emlékeztem azokra a napokra, néha még az arcvonásait se voltam képes felidézni. De arra a véráztatta gyilkossági napra, tisztán emlékeztem. 

Borzalmas volt még az idő is azon a napon, mintha csak arra várt volna, hogy valakit megöljenek és a villám fények tökéletes háttért adjanak a holttestnek. 

Először én találtam rá anyára, de már annyi évesen feltudtam fogni, hogy mi történt, de, hogy miért, azt már nem. Nem értettem, hogy kitört be a házunkba, ki volt, aki anyát harcra kényszerítette. És ki volt az az őrült, aki felkaszabolta a testét..

~***~

- Desmond! - Hirtelen ültem fel, amitől sikeresen lefejeltem valakit. Sziszegve fogtam a homlokon, és Ji-yong alakja felé fordítottam a tekintetem, aki szintén a homlokát fájdalta.