Ты моя - Az enyém vagy!

Egy délután a Herceggel

Már egy hét eltelt mióta megpróbált megszökni a palotából. Szerencsére nem derült ki. Ha kiderült volna, hatalmas szégyenben érezte volna magát. Talán még meg is büntették volna. Vagy talán még rosszabb. A királyné pedig biztos nagyon mérges lett volna rá. Csingilingnek másnap reggel elmondta a dolgokat, hogy mit is akart csinálni az éjjel. Most már úgyis mindegy. Ő felháborodottan mondta, hogy teljesen elment az esze. Innen kizárt dolog. Csak megrántotta a vállát és nem érdekelte a dolog. Ha kell még egyszer meg fogja tenni, hogy kiszabadulhasson innen. A kanapén ültek reggeli után és Wendy magára tekert egy kisebb hímzett plédet. Kezükben tejeskávét tartottak. Eddig nem nagyon ivott kávét, édesanyja inkább teát adott neki. Még fiatalnak tartotta hozzá. De az itt lévő idő alatt megszerette. Wendy nagyon maga alatt volt. Legalább azt engedték volna meg, hogy egy levelet írhasson nekik. Tudják, hogy minden rendben van vele és nem bántották. De nem. Még ezt sem. Ez annyira kegyetlenség volt tőlük.

Egyik nap kint ült a kertben egy virágokkal hímzett pléden és virágkoronát készített. Nem tudta volna már tovább odabent kibírni, ki kellett hogy jönnie onnan. Azt se képzelte el, hogy a többi lány, hogyan tudnak állandóan abban a szobában ülni. Kicsit már összeszedte magát, de valamivel le akarta foglalni magát. Mindig is szeretett virágfejdíszeket készíteni. Annyira el volt foglalva a készítéssel, hogy már csak a közelgő lépésekre lett figyelmes, ahogy a fű mozog. Hátranézett és Henry herceget látta meg.

- Hercegem! – köszöntötte mosolyogva

Fel akart kelni, de a fiú megelőzte és ő ült le mellé a plédre. Már régóta szeretett volna beszélni a lánnyal. Azóta nem is látták egymást, mióta a városban találkoztak egymással. És az nem mostanában volt. Henry már akkor megkedvelte az aranybarna hajú lányt.

- Hogy van hercegem? – kérdezte Wendy

- Köszönöm a kérdésed jól!

Wendy elmosolyodott majd egy rózsaszín virágfejet tűzött a fejdíszbe. Már a fejdísz felénél tartott. Rózsaszín és fehér virágokból készítette.

- Fejdíszt készítesz?

- Igen! Nagyon szeretem őket! – válaszolt vidáman

- Akkor nekem is készíts egyet! – kérte mosolyogva

Wendy döbbent mosollyal mondta, hisz ez lányoknak való, ő pedig egy fiú. Henry-t nem érdekelte és újra ráparancsolt, hogy készítsen neki egyet. A kislány felnevetett majd szót fogadott a hercegnek. A kis herceg figyelmesen figyelte, ahogy készítette a fejdíszt. Nagy, kék virágfejekből rakta össze neki. Közben beszélgettek is egymással. Mesélt tanulmányairól és arról is mikor a királlyal szokott gyakorolni. A tizenéves lány lágyan elmosolyodott azon, hogy mekkora nagy izgatottsággal mesélt róla. Henry is kérdezgetett a lánytól, hogy mit csinált azelőtt, mielőtt a palotába hozták. Legjobban a testvéreiről beszélgettek. Már több mint egy hónapja nem látta őket. Vajon mit csinált a családja? Hogy vannak? Remélte, hogy jól vannak és egészségesek. Testvérei, John nagyon okos, ő talán meg is értette a helyzetet anélkül, hogy szülei szóltak volna neki bármit is. Tíz éves korához igencsak érett egy kisfiú. A kis Michael még olyan kicsi és nem tudhatta miért is hozták ide valójában. Csak annyit foghatott fel, hogy soha többé nem fogja látni nővérét. Nem is vette észre, de eleredtek a könnyei és ráestek a koronára. Arra figyelt fel, hogy Henry egy zsebkendőt nyújt felé. Azonnal letörölte a könnyeit és próbált mosolyogni. Össze kellett szednie magát. Nem fogadta el a kendőt, de a kis herceg lágyan letörölte kóbor könnycseppjeit. Hálásan rámosolygott és folytatta tovább a munkálatokat.

- Ne haragudjon, hercegem! De még nem szoktam meg teljesen az ittlétet. Tudja, nagyon hiányzik a családom. – szipogott

Megrázta a fejét és megnyugtatta, hogy nem kell ezt mondania. Meg tudta érteni. Nem láthatja többé a családját. Ő is ezt érezte, amikor megtudta, hogy többé nem láthatta édesapját és nagyapját. Végül elkészült a virágkorona és a herceg fejére helyezte. Szélesen egymásra mosolyogtak. A hercegnek nagyon tetszett. Henry mondta, folytassa tovább az övét is, hogy együtt tudják hordani. Felnevetett és hozzáfűzött egy rózsaszín virágot. Egy kis idő után a fiú megszólalt.

- A bátyám szívének nagyon kedves vagy! – mosolygott mindentudóan

Wendy ránézett egy pillanatra és halvány mosolyra húzta a száját majd folytatta tovább a munkát. Henry azzal folytatta, hogy mikor ettek szinte csak róla szokott beszélni. A lány egész végig néma maradt. Nem tudott mit hozzámondani a dologhoz. A trónörökös felnevetett miután azt mondta, hogy ha idősebb lenne, akkor biztos rajta veszekednének. Az aranybarna színű hajú lány is kiadott magából egy kis nevetést. Nagyon aranyosnak és kedvesnek vélte a kisfiút. Ahogy beszélt a bátyjáról, úgy érezte mintha a bűntudat elemésztette volna a szívét. Állandóan csak távol akart maradni tőle pedig nem ezt érdemelte. De az egész annyira fullasztó és egyben dühítő volt számára. Mikor bent szokott lenni a palotában úgy érzi, mintha nem kapna levegőt, és ez nem a lányoktól volt. Dühös volt, amiért sarokba szorították. Nem adhatott életjelet magáról a szüleinek. Ez talán egy kis megnyugvást hozna magára és a szüleire. Végül ezzel a fejdísszel is elkészült és felrakta a fejére. Kacér vigyorral megkérdezte, hogyan állt neki. Henry elmosolyodott és válaszolt.

- Csodás vagy!