Hiromi - Hideg, mint a jég (Új Változat)

Kígyó család

    Hazel sokáig nem találta a helyét a városban, végül elvesztette minden reményét, hogy Rumikóra vagy Sakaéra leljen. A lányokkal ellentétben ő aligha próbált barátkozni, ismerkedni más emberekkel. Különös sziszegésre hasonlító " sssssz" hangokat adott ki magából kontrollálhatatlanul. Akár egy emberi - kígyónak látási víziója is megváltozott sokkal kifinomultabban festett a tér számára, mint azelőtt. Hüllőkként megelégelte a városi nyüzsgést, s helyette természetes élőhelyét kutatta. Sikerült találnia egy vízpartot távolabb az emberektől. Belerakta kezét, s mivel igen kellemesnek érezte a hőmérsékletét úgy döntött ott fog tanyázni. Unalmában kisebb köveket dobált a kavargó vízbe, majd azt nézte milyen távolra repülnek azok. A hatalmas csobbanást azonban egy lágy női hang kísérte.
- Segítség! Kérem! Valaki! - szólította meg.
Hazel zavarodottan a vízbe csatangolt térdig és rémülten kutatta merről jöhet a segélykérés.
- Itt vagyok fiatalember. - mondta a női hang, s hirtelen ott is termett előtte a fulladozó hölgy. Hosszú fekete haja úszott a víz felszínén szemei véresek voltak, karjait kétségbeesetten nyújtotta Hazel felé.
- Várjon kihúzom! - ajánlotta fel a fiú, azzal erősen megkapaszkodott benne és olyan erősen vonta a part felé, mintha egy kötél lett volna.
- Köszönöm. - hálálkodott a nő sanda vigyorral az arcán, ám váratlanul megnyúlt a nyaka több méter hosszúra. Mellette kiöltötte villás kígyó nyelvét amivel vészesen közeledett Hazel torkához.
A fiú mérgesen reagált a támadásra agresszívan sziszegett, sőt még méregfogát is megmutatta neki.
Mindketten felmérték a másik veszélyességi mértékét. A nő meggondolta magát, majd visszahúzta nyakát annak eredeti testébe.
- Drágám, te vagy az? - kérdezte sziszegő hangon.
- Az attól függ kinek nézel engem. - válaszolta Hazel.
- Mi kígyófélék tojásainkat addig melengetjük, amíg ki nem kelnek, azután magukra hagyjuk őket önállóan kell gondoskodniuk magukról. Pontosan sosem tudjuk megállapítani hány tojást rakunk eddig kettő testvéred tért haza hozzám. - magyarázta a nő.
- Ezért hagytál az ügynökségen? Tudod nem hittem volna, hogy valaha látlak és azok után, amit tettél ilyen hétköznapi módon közlöd velem? - háborodott fel Hazel.
- Ennek így van rendjén, ahogy a  természet alkotta. - felelte a nő.
- Egy bázis volt az otthonom gyerekkor nélkül, árvaként, családot sem ismerve. Szerinted ez természetes? - ellenkezett Hazel.
- Talán nehéz feldolgozni, de most már itt vagyunk. - nyugtatta kedvesen az újdonsült anyja és intett felé, hogy kövesse.

Hazelnak azonban eszébe sem volt túl tenni magát a sérelmein.

- Hová megyünk? - kérdezte Hazel gyanakvóan.
- A családunkhoz, kedvesem, bemutatlak a testvéreidnek, valamint apádnak. - válaszolta a nő.
Újdonsült anyja lebukott a víz alá, majd jelezte neki karjával, hogy tegyen ugyanúgy.
Meglepő módon Hazel egyszerre olimpiai úszó lehetett volna, olyan gyorsan és hatékonyan mozgott akár a siklók. Ráadásul oxigén hiányában sem szenvedett, sőt úgy érezte, mintha világ életében a vízben lakott volna.
Kiderült, hogy a kis folyó tulajdonképpen az óriási tengerbe torkollik, ahol annak idején tábort vert kígyó - ember családja.
- Megérkeztünk! Gyertek elő! - mondta hangosan a nő.
- Mit hoztál nekünk, Nure? - úszott felé sikló mozgásban egy rövid fekete hajú férfi sötét zöld ruhában.
- Ma egyenlőre elmarad a vacsoránk Kiri, viszont találtam valami értékesebbet. - mutatott a fiú felé.
- Nahát, az egyik gyermekünk, igaz e? Hogy hívnak fiam? - csodálkozott új apja.
- Micsoda szülők vagytok ti, még a nevemet sem tudjátok? Hazel, az ügynökség hívott így. - felelte bosszúsan.
- Kami - sama ( Isten) hozott nálunk! Gyerekek üdvözöljétek a testvéreteket! - szólt hátrafelé.
Hangjára két hozzájuk hasonló sikló mozgású fiatal jött elő. Az egyikőjük éjsötét fekete hajú fiú volt, ám roppant világos zöld szemekkel, másikjuk az anyjukra ütött holtsápadt bőrű lány, aki fehér kimonót hordott.
- Rokurokubi és Kaishin. - mutatta be őket Nure.
- Szia Hazel! - köszöntötték.
- Mindketten nagyszerű gyerekek, mégis megveti őket a társadalom. Kaishin szerzetesnek állt Ikkuban, ám rájöttek származására és kitoloncolták. Rokurokubi cselédként próbált szerencsét, napközben hibátlanul helyt állt, viszont éjszaka elengedte teste a fejét. Szegény lány nyaka teljesen kinyúlt a levegőbe. Szerencsétlenségére mestere éppen akkor nyitott be hozzá, így azonnal elbocsátották. Sosem talál hosszútávú munkát! - sóhajtozott az anyjuk.
- Nekem sikerült. - mondta visszafogottan Hazel.
- Te vagy a családunkban az első! Mit dolgozol? - kérdezték.
- Titkos alakulat tagja vagyok. - zárta le röviden.
- Afféle harcos? - csodálkoztak.
- Igen. - bólintott Hazel.
- Nocsak valaki tényleg jó sokra vitte! - ámultak szüleik.
- Na és ti mivel foglalkoztok? - tudakolta baráti hangnemben anyját.
- Kiri és én ápoljuk hagyományainkat. Családunk fő eltartói vagyunk, leginkább vadászattal. - fejtette ki Nure.
- Miféle állatokra? - kérdezte Hazel.
- Ugyan, ne butáskodj, mi sosem eszünk állatokat, gyere bevezetünk tudományunkba. - ajánlotta anyja.
Nure ekkor családjával együtt felúszott a tenger mélyéből szárazföldről jól látható helyre. A távolban közlekedett egy sötét barna színű kereskedő hajó, melynek oldalán vörös csík díszelgett.
Anyja váratlanul fuldokolni kezdett, majd feltűnő módon kapálózott a fedélzeten lévőknek. Azonban azok úgy tűnt ügyet sem vetnek rá. Ekkor sokkal közelebb úszott hozzájuk kezében fehér színű pólyába bugyolált babának tűnő dolgot tartott, s keserves segélykérésbe kezdett.
- Anya mit művelsz? - torkolta le Hazel, amint megpróbált Nure közelébe férkőzni.
- Segítsen kérem! - sopánkodott a nő a hajósoknak.
- Te magasságos ég, szegény hölgy kisbabával! Dobjatok kötelet! - utasította a kapitányuk.
Rövidesen felhúzták Nure - t, akinek  kezéből szertefoszlott a pólya. Eltűnt csecsemője, de több méteres hosszúságban kinyúlt a nyaka. Mérges fogával megmarta az összes kereskedőt, majd halott tetemük fölött intett családjának, hogy jöjjenek.
- Mi volt ez? - vonta kérdőre Hazel.
- Vadásztunk, ezzel táplálkozunk. - fejtette ki anyja.
- Emberek zamatos vérével, bátyám. - tette hozzá Rokurokubi.
- Nektek börtönben a helyetek! - szidta őket Hazel mérgesen.
- Kimosta már az agyát a város. - magyarázta fia viselkedését Kiri.
Hazelnek be kellett látnia, hogy veszett ügye van, cseppet sem voltak hajlandóak hallgatni rá. Szülei kényszeres gyilkosok, talán jobban is járt, hogy az ügynökségen hagyták születése után, gondolta. Fivére és húga próbálkoztak normális életmóddal látszólag, ám hamar feladták fajtájukból adódóan. Kaishin viszont még Rokurokubinál is elviselhetetlenebb volt, mert sikeresen összebarátkozott egy másik vízi szörnnyel,akivel már ketten tudtak gyilkos vágyaikat kiélni. Új barátja teknős - szerűen nézett ki színtiszta zöld színű bőrén vöröses - barna páncél húzódott. Szájában roppant erőteljes fogazat tátongott, amikkel könnyedén szétszedte az embert. A kannibál hússal táplálkozó véres szörnyeteg többször hagyott lecsonkított kéz, láb darabokat a tenger mélyén. Kappának hívták hiába volt fivére barátja elvből gyűlölte Hazelt, és nem titok, hogy szívesen végzett volna vele, ha emberré változna kígyó Yokai helyett.
Az egész család rosszallóan nézett rá, Kaishin meggyőződése szerint öccse kifejezetten beteg, anyja véleménye alapján rossz hatással van rá a város ahonnan jött, apja ágán kudarcra ítéltetett, mint tengeri démon.
Egyedül Rokurokubi találta úgy, hogy nagyszerű mennyire emberi tud lenni testvére, ami nekik soha sem sikerült volna.