Hiromi - Hideg, mint a jég (Új Változat)

Vissza a Gimnáziumba

A kétségbeesett barátait immár hiába kérte a megállásra, nekik egyedül az járt a fejükben, miképpen tudnak már végre haza térni. Sikeresen rá bukkantak a kijáratra, s az aggódó lány szemei előtt hagyták el a rémes csarnokot, Naoya rendkívüli örömére.
Hiromi kellemetlenül utánuk igyekezett, viszont úgy érezte nem jutott sokáig. Minden egyes lépéssel saját testsúlya fájdalmasan nehezedett lábaira. A hatalmasnak érzett teher alatt szinte összecsuklott, mégsem tudott megállni. Úgy érezte, mintha egy szekér elé kötött ló volna, melyet korbáccsal csapkodnak hátulról ösztönözve, hogy gyorsabban menjen. A valósnak érzett kemény ütések során valami mozgolódni kezdett a hátában. Fokozatosan görbült össze már - már egészen meghunyászkodva, összekuporodva vonszolta magát a kíntól.
    Fejében hallotta még a sátáni kacajt, mely mindig Naojára emlékeztette, arra az emberre, akit mindenkori szenvedéséért okolta. Haragudott rá és mélységesen megvette, a benne felgyülemlő gyűlölet kiteljesedett, s az majdan függőlegesen ketté szakította hátát, mintha valaki csak egy papírt tépett volna ki spirálfüzetéből.
Hiromi felsikított, azonban vért sehol sem látott magán. Ezután a dobogó szívét érezte, amint meghasad, a fejét mégis a tátongó űr kezdte eluralni. A tépett test többé már nem zavarta. Szemei előtt mély sötétség terült el. Hátulról, mintha egy fekete kéz erősen ragadta volna meg, hogy sérült hátából kirángasson valamit, ami számára igen értékes dolog lehetett.
Visszahúzták a feudalizmusba éjsötét halálkaszás ruhában, miközben egy érzelmetlen, monoton léptekkel előrehaladó fehér kimonós lány a modern korba gyalogolt. Nem sokára minden barátjával ugyanaz megtörtént, kivéve Katsuyát, akinek megsemmisült a macska alakja.
Hiromi a távolból látta miként változik át házi kedvence emberré.
- Yuu.. - szólt erőtlenül.
A fekete, ám arannyal díszített ruhás férfi megfordult és bűnbánóan bólintott felé.
- Ember vagy újra? - kérdezte csodálkozóan a lány.
Yuu szemügyre vette magát látszólag ő sem volt már jó ideje hozzászokva, hogy kezei lábai vannak, sápadt fehér arca, holló fekete haja és ragyogó lila ékköves gyűrűk ujjain.
- A szemeid még a régiek. - ismerte el annak macskás maradandóságát.
- Onmyodo vagyok, azaz spirituális erőkkel rendelkezem, képes voltam pávává, rókává, macskává és tonhallá változni végül, hogy magamat mentsem a Reaperökkel szemben létrehoztam alteregóimból Tsunét, Koharát, Akinét és végül Katsuyát, azonban a csarnok szét szedett, és belekényszerített a macska testbe. Reméltem, hogy megtalálnak a víz alatt. - magyarázta Yuu.
Emberként ő sem jutott messzire. A csarnok éppen ugyanúgy magával ragadta a feudalizmus korába, pusztán egy gépies értelmetlen testet maga után hagyva a modern korban.
- Most már kettő helyen vagyunk. - mondta csalódottan Hiromi.
- Ez nem jó.., ha ezek a robot lények elkezdik a mi életünket élni oda át ki tudja mit csinálnak?! - szitkozódott Hazel fekete köpenyben.
- Mi már sehogy sem jutunk haza! - óbégatott Sakae.
- Szóval ez lenne az örök élet, hogy több helyen vannak a lelkeink? - szólt csalódottan Yoshiki.
- Azok nem maradhatnak ott! - aggodalmaskodott Hazel.
A csarnok rejtélyesen eltűnt körülöttük, bár ők maguk kaszásokhoz hasonló ruhákat viseltek. Hiromi többet Naoyát sem látta és főleg nem értette mi történhetett a többi vetélytársukkal. Szomorúan tapasztalta, hogy egyik halott barátjukat se tudták vissza hozni csak még több galibát okoztak maguknak.
- Hiba volt ide jönni! - fakadt ki Hiromi.
- Teru is ezt mondta halála előtt. - gyászolta emlékét Hazel.
- Haladéktalanul vissza kell térnünk a palotába! - adta parancsba Yoshiki.
A többiek tökéletesen egyet értettek vele, azonban senki sem tudott elmozdulni onnan, mintha csak leláncolták volna őket a semmi közepére.
- Vissza kell térnem a népemhez! - erősködött Yoshiki.
- Azt hiszem az már nem a tiéd. Naoya lehet a császár, most hogy Yoshikit örökre elnyelte a föld! - vágott vissza Hazel.
- Ő nem a császári család vér szerinti rokona ! - oktatta ki Yoshiki.
- Samui szintén köddé vált. A trón pedig nem maradhat üresen. - mondta Hazel.
-Kétség kívül megvannak az eszközei ahhoz, hogy át vegye a hatalmat. - helyeselte Yuu.
- Az nem lehet! - háborgott Yoshiki és Samui, ám minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult, mozdulni sem tudtak többé úgy tűnt véglegesen ott ragadtak.
E közben a Hiromi, a lélek nélküli érzelmetlen gépezet vissza került az eredeti korába. Fásultan, halott módjára esett be az iskola padba. Furcsa módon senki sem kérdezte hova tűnt el a hosszú évek során, hanem ugyanannál a tanárnőnél ült órán, akinél annak idején barátai jelentették, hogy nyoma veszett.
- Kérlek nyissátok ki a tankönyvet a 225 - ik oldalon! - utasította őket.
Fiatalos volt még mindig mini szoknyát viselt, mintha egyetlen napot sem öregedett volna. Hiromi hátra pillantott ott ült mögötte Rumikó, aki a szeme láttára vált kővé.
Viszont ahelyett, hogy könnybe lábadtak volna szemei, hogy mennyire örül a viszontlátásnak pusztán üres tekintettel bámulta.
Barátnője egész nap egyetlen szót sem szólt, hűvösen, komoran jegyzetelt az előtte heverő füzetbe.
Megpillantotta Sakaét, aki hozzá hasonlóan viselkedett. A hátsó padsorokból Daisuke és Hazel körmölésének zaját hallotta.
Szünetekben Wakaméval találkozott és ez kicsit sem zavarta többé Hiromit, bár azt is elfelejtette, hogy egykor a testvérének tartotta, mint két vadidegen mentek el egymás mellett a folyosón.
- Megszüntettem a szerelmi bánatod, látod milyen jó ember vagyok? - hencegett Naoya a háttérben.
Hiromi modern életéből az öröm minden forrása szerte foszlott, de még a fia szeretetét sem élvezhette többé. Az unalmas iskola padokban ismétlésre állítva telt az idő tovább.
- A Code Joysu valóban megváltotta többé nem marja szívét a szomorúság, mert egyáltalán nem érzett semmit. - vonta le a következtetést Naoya elégedetten a modern korban miközben Hiromi gépies változatát figyelte.
- Szívesen. - büszkélkedett még egy utolsót pillantva felé.