Itt várok rád!

Tizedik fejezet

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a bunkó srácot fújtam le, de miért is jönne utánam? Az nevetséges lenne. És nem is egy negyvenes pali követett vagy akart elrabolni, hanem csak Rylee volt az. Jézusom! Szembe fújtam Ryleet!! -Ááuu!- kiált fel Rylee és a szemét kezdi vadul törölgetni. -Úristen! Ne haragudj! Nem tudtam, hogy te vagy az...nagyon fáj? Jézusom, bocsánat!- a szám elé kapva a kezem várom, hogy megszólaljon de csak a szemét dörzsöli, majd felnéz könnyes, vörös szemmel. -Bocsáss meg! Jól vagy?- aggódva közelebb lépek és vizsgálni kezdem a szemét, de nem sokat tudok megállapítani azon kívül, hogy baromira kinyírtam a szegényt. -Hű, hát ez...bocsánat!- mondom ma már ezredjére, mire nevetni kezd Rylee. -Nyugi, jól vagyok! Csak ott hagytad a kulcsodat. Gondolom szükséged lesz rá.- nyújtja oda a kezembe a kulcscsomót amin csilingelve csattannak össze az életem során gyűjtött kulcstartóim. -Jaj köszi- hálálkodom. -Amúgy fájt egy kicsit, de nem túl hatásos, ha megtámadnak. Szerezz be egy erősebbet, de előbb nézz hátra, hogy nem én vagyok-e a támadód- mondja nevetve, majd én is kínomban vele nevetek. Majd mégegyszer biztosra, megyek hogy jól van-e a szeme amire megint igennel válaszolt majd búcsúzul megöleltem. Szegény Rylee! Nem is gondolkoztam mielőtt fújtam. A szüleim úgy neveltek, hogy ha nagy városban vagyok mindig vigyázzak magamra, ezért tele pakolták a táskáimat paprikasprével, miniatűr sokkolóval és hasonló önvédelmi dolgokkal. Kicsit én is túlzásnak tartottam, de most jól jött volna a sokkoló, ha egy részeg pasas akart volna elrabolni. Jó, igaza van Ryleenak. Túl paranoiás vagyok. De hát mit tehetnék? A szüleimtől örököltem. Kabátban, hulla fáradtan esek az ágyamba és a plafont bámulom, amíg lelassul a lélegzetem a hosszú lépcsőzés után.