Itt várok rád!

Negyvenegyedik fejezet

Miután végig szenvedtem a kétórás utamat, villámgyorsasággal pattantantam fel a helyemről, és megmozgattam az elgémberedett végtagjaimat. A vonaton az út végére csak az az egy tizenöt év körüli srác maradt, és velem együtt szállt le a járműről, majd egy irányba indultunk. Észre sem vettem, hogy csillogó szemekkel, mosolyogva sétálok a régi otthonom felé, amíg a mellettem sétáló fiú szóvá nem tette:
-Miért örülsz ennyire?- kérdezi félénken mosolyogva és egy lépéssel mellettem terem. Nagyjából egy magas velem, fekete keretes szemüveg díszíti a karakteres, fiatal arcát, egy egyszerű fekete fejhallgató lóg a nyakában kiapcsolt állapotban ami tökéletes összhangban van a sötétkék felsőjével és farmer dzsekijével. -Csak örülök, hogy végre láthatom a húgomat. Már rég voltam itthon.- mondom felé mosolyogva barátságosan, mire megértően bólint és folytatja a beszélgetést. Egész úton mellettem sétált Mike - idő közben bemutatkoztunk egymásnak - és mikor az ismerős otthonomhoz értem elköszöntem tőle egy "örültem a találkozásnak, remélem még találkozunk, szia" szöveggel, majd bementem a bejáraton, ahol több dolog is történt egyszerre. A húgom, Kianna rohant felém egy Ipadet tartva a kezében és a nyakamba ugrott sikongatva. Anya a konyhából kiabált és egy nagy tál süti tésztát kevergetve üdvözölt két puszival az arcomra, közben apa megjelent mögöttem a szerszámos ládájával, gyorsan nyomott két puszit az arcomra - tiszta olaj lettem - majd mesélni kezdte, hogy megjavította a biciklimet amíg nem voltam itthon. Van biciklim? Vártam pár pillanatot amíg mindenki elmondta amit akart, majd mikor meg tudtam mozdulni, felakasztottam a fogasra a sporttáskámat és először Kianna beszámolóját hallgattam végig figyelmesen, majd anyáét és végül apáét. Kimentünk a garázsba és dermedten álltam meg a garázs bejáratánál, visszatartott vigyorral az arcomon. Apa megmutatta, hogy megjavította a pink, szalagokkal díszített, lila kosaras biciklimet, ami mostanra kissé ciki lenne. Nem nőttem sokat ezért még használni tudnám... de nem hiszem, hogy fogom. Halványan elmosolyodtam és apához léptem. -Apa nagyon rendes tőled, köszönöm! De...azt hiszem ezt már kissé kinőttem. Már Kianna is igazából.- mondom a szám sarkát harapdálva. Meghatottan néz rám, mire megsajdul a szívem. Egy szót se kell szólnia, a tipikus "olyan gyorsan felnőnek" nézéssel bámul, majd nevetve, játékosan összeborzolja a hajamat. -Olyan gyorsan felnőttél- mondja ki a bűvös mondatot, amit már mind jól ismerünk, majd a kínos, érzelgős pillanatot megtöri; -Anyád szerintem végzett az ebéddel. Meg nézzük?- bólintok és a bejárat felé veszem az irányt.