Justin a pultnak támaszkodva önelégült mosollyal néz a szemembe, én pedig tátott szájjal szótlanul agyalok, hogy mit mondhatnék. Teljesen biztos, hogy mindent hallott. -Öhm. Mit adhatok?- kérdezem zavartan és az üvegpoharak közt kezdek pakolni, bár semmi értelme, de így mégis jobb, hogy nem kell az önelégült fejét néznem. -Egy bocsánatkérést, esetleg?- mondja mosolyogva én pedig unott arccal nézek rá. Szótlanul folytatom a pakolást. -A lelkemet porrá zúztad a véleményeddel! Jaj mi lesz velem most?- direkt játssza az agyát, mintha egy színdarabban érezné magát. Kicsit túl is játssza a szerepét. -Haha.- reagálom le ennyivel. -Miért bukkansz fel mindig a legroszabbkor?- teszem fel a kérdésem, amire őszintén kíváncsi vagyok. Nevetni kezd és megint megcsillogtatja az idegesítő mosolyát. -Nem tudom. Ilyen vagyok. Te pedig miért idegeskedsz állandóan?- kérdezi még mindig mosolyogva és közben feláll, majd lassan hátrálni kezd, de még mindig engem néz. Egyszerűen őt idézem, a hangomat elmélyítve: -Nem tudom. Ilyen vagyok.- mondom majd letörlöm a pultot egy egyszerű mozdulattal. Hallom a nevetését a nagy zajban és akaratlanul is elmosolyodok. -Hogy is volt? Idegesítő, visszataszító...hm mi is? Ja igen, a hülye hajával meg a hülye tetkóival!- idéz kicsit pontatlanul Rylee, amint meglátja a mosolyomat és a pultnak támaszkodva néz. -Pontosan. Idegesítő, visszataszító, kötekedő, éretlen, fura, utálatos, és borzalmas színész! A hülye hajával, cigijével, tetkóival és piercingjeivel együtt!- mondom egyszerűen majd eltűnök a konyhában, ahová már nem követ Rylee.
YOU ARE READING
Itt várok rád!
RomanceAria Hoffman egy 19 éves átlagos lány, aki egyik napról a másikra kiköltözik szülővárosából, hogy Budapesten elkezdhesse a nagy betűs Életet. Kivesz egy lakást, és kezdő állásban egy bárban kezd felszolgálóként. Nagyon sikeres a munkájában és egyre...
