Karjaidban

43. rész

Bárki is lehet az, nem láthat meg engem így összeszurkált, összevagdosott vérző arccal. A hálószoba felé vettem az irányt és sietősen az ágy mellé feküdtem. Ahogy a földre dőltem, éreztem, hogy a karomon a bőrömbe fúródott üvegdarabok még mélyebbre kerülnek. A fájdalomtól a fogamat csikorgattam, de hangot nem adtam ki, nehogy az ismeretlen személy felfedezze, hogy itt vagyok én is. Viszont mikor mély hangját meghallottam, ahogy apámmal beszél és engem keres, szívem kihagyott egy ütemet. Harry volt az! - Arra ment. Igen... Igen járt itt... Lehet hogy még itt is van, és még nem vérzett el... - apám részeg hangja hallatszott be a szobába. Ezek szerint mégse ivott annyit. Harry magabiztos lépéseit hallottam, majd be is nyitott a szobába, és felkapcsolta a villanyt. Én még mindig az ágy mellett hasaltam. Mikor kicsit feljebb emeltem a fejemet, megláttam, hogy mekkora vérfoltot hagytam a szőnyegen. Elfogott a rosszullét a nagy foltot látva. A fájdalmat most annyira nem is éreztem, az adrenalin miatt. Harry egyre csak közeledett, végül mögém ért. Vajon mit fog hozzám szólni, ha meglát? Könnyek gyűltek a szemembe megint. Nemrég szerzett sebeimet a sós cseppek nagyon csípték. - Olívia, gyere állj fel! - szólított meg a fiú lágyan. Ettől a kedvességtől hangosan felzokogtam, mire lehajolt hozzám. A fejemet elfordítottam, bár tudtam, hogy pillanatokon belül észre veszi majd. - Olívia mi a baj? Mi történt? - kérdezte riadtan. A karomon már csak szivárgott a vér, a három centis vágás az arcomon viszont elég rendesen vérzett. Mivel nem válaszoltam és oda se fordultam, a fiú az államhoz nyúlt, és maga felé fordította a fejemet. Néhány pillanatig ledöbbenve bámulta vérző arcomat, mire még jobban rázni kezdett a zokogás. Végül csak csendben felültettett, magához húzott és átőlelt vigyázva a sérüléseimre. Szorosan hozzábújtam. Fehér pólóját sikerült összevéreznem. - Most azonnal indulunk az orvoshoz! Gyere! - állított fel óvatosan. Aggódóan pillantott rám, hangja mégis ridegen csengett. - Vagy hívok inkább egy mentőt... - mormogta. - Úgy nem koszolnék össze egy másik autót. Lehet hogy jobb lenne úgy. - gondolkodtam el. Aztán kiléptünk az utcára. Harry mentőt hívott, ami nem siette el a dolgot. Egyből vittek is a kórházba, ahol Annát tartották megfigyelés alatt. Egész út csendesen telt, csak az én sziszegésem hallatszott. A göndör hajú fiú megsem szólalt és rám sem nézett. Apró dolgokból próbáltam rájönni a köztünk lévő feszültség okára, de nem jöttem rá. Egyre inkább csak az ment fejemben, hogy így már nem kellek neki. Ezek a gondolatok sírásra kényszerítettek. Úgy folyt a könnyem, hogy gát sem állíthatta volna meg. Csak Harry tudta volna, de ő nem tett semmit. Csak várt... várt... és várt... Oda érve még mindig folytak a könnyeim, akárcsak egy maró anyag. Harry segíteni akart, mégpedig úgy, hogy kezét nyújtotta felém. Erről az első kézfogásunk jutott eszembe...
De nem fogadtam el a kezét, sőt abba a hitbe ringattam magam, hogy már senkinek sem kellek. Anna szobájába mentem, majd egy orvos is követett. - Itt? Vagy máshol szedjük ki? - kérdezte, mire válaszom elég egyhangúra sikerült: - Itt!
Az orvos nem tétovázott. Neki esett az engem kívülről keménynek tűnő sebeknek, amik szilánkokkal volt ellátva. Kezdett megemészteni a fájdalom, de nem a sörösüveg okozta sebek miatt, hanem a lalkemet széthasító érzelmi dolgok álltak fájdalmam mögött. Viszonylag hamar ellátott az orvos, majd gyógyszert is adott, amire semmi szükségem nem volt. Most inkább jólesett volna egy szívből jövő ölelés, amit nem kaptam meg. Fél arcom be volt kötve... Elképzelni nem tudtam létem fontosságát. Csak azt vártam, hogy mikor jön valaki, aki megölel az előbb említett módon... Hiába várok a csodára, semmisem fog történni, mert nem mesében élek, ahol egy csettintésre minden szép és jó. Ez a valóság! És bele kell törődnöm abba, hogy lehet ez az utolsó pár napom az együttessel.
Anna és Louis közt még láttam a tüzet, ami kiolthatatlan tűnik. Én és Harry közt meg megszűnt minden... Szeretem őt, de nem kényszeríthetem arra, hogy szeressen. "Parancsra nem lehet szeretni!" Szokták mondani. Ekkor kezdett magához térni Anna, aki engem meglátva könnybelábadt szemekkel mondta, hogy bújjak oda mellé. Oda feküdtem mellé...
Akitől a legkevésbé vártam lelkemre ható orvosságot, tőle kaptam meg azt... Fogalmam sem volt, hogy merre lehetett Harry, próbáltam elfeledkezni az elutasító magatartásáról, amit azóta tanúsított, mióta megtalált a hotelszobában egy sörösüveg darabjaival a bőrömben. Annának valamelyest sikerült megnyugtatnia az öleléssel, és csak csendben néztünk egymásra. Anna a kórházi ágyam szélén foglalt helyet, (szerencsére egy szobában voltunk) és én is felültem fekvésből. Aztán átszakadt az a bizonyos "gát" és egyszerre kezdtünk beszélni és mesélni a másiknak mindenről. Annyira hiányzott a társasága! Mióta az együttessel voltunk, valamiért kicsit eltávolodtunk egymástól. Hosszú órákon keresztül csak ömlött belőlünk a szó, viszont közben a többieknek felénk se néztek. Se Harry, se Louis, de még az unokatestvérem, Niall se látogatott meg. Ez elég rosszul esett mindkettőnknek, de azzal nyugtattuk magunkat, hogy legalább mi itt vagyunk egymásnak. A mindkettőnk számára lélekfrissítő beszélgetésnek az vetett véget, hogy majdnem ülve elaludtam körülbelül hajnali három óra körül. Annával megbeszéltük, hogy kialusszuk magunkat, barátnőm visszabotorkált a saját ágyához, és hamar álomba merültünk. Harry-vel álmodtam. Azt mondta, hogy soha nem is szeretett, csak azért volt velem, mert az apám a menedzser, és mert rámásztam. Zokogva ébredtem meg. A kötés az arcomon a véremtől sokkal kevésbé ázott át, mint az álmomban hullatott könnyeimtől. A szívem mélyén azt vártam, hogy Harry itt feküdjön mellettem, és nyugtatóan öleljen át, számat az ajkaimra tapaszthassam... De Harry nem volt itt. Hiánya jobban fájt, mint mikor tegnap összevarrták azt a három centis vágást az arcomon. Anna nem ébredt fel a sírásomra. A mellettem lévő telefonon megnéztem, hogy mennyi idő van. Reggel kilencet mutatott. Sóhajtva dőltem vissza az ágyba elfeledkezve a testemet borító sebekről. Az orvos minden üvegszilánkot kiszedett tegnap, de nem sokra emlékszem belőle. Fejemet ekkor a szoba sarka felé fordítottam, és megláttam, hogy Ő a fejem melletti sarokban ül egy széken és édesen alszik. Vajon mi óta lehet itt? Nagyon örültem neki, hogy mégis itt van és vigyáz rám. De mi van akkor, ha csak kötelességtudatból jött el? Fogalmam sincs, hogy meddig bámulhattam Harry-t miközben aludt, arra eszméltem fel, hogy bejött egy ápolónő két tálcával a kezében. A reggelinket hozta. - Bocsánat! Neki is tudna hozni valamit? - biccentettem Harry felé, és kiskutyaszemekkel néztem a negyven év körüli ápolónőre. - Természetesen! Ő a barátod? - mosolygott rám. Én csak bólintottam, mert fogalmam sem volt, hogy jelenleg hogy is állunk Harry-vel a kapcsolatunkban. - Nagyon aggódik érted. Megsúgok neked valamit! Mikor este benéztem hozzátok ellenőrizni, hogy minden rendben van-e, akkor ébren volt, és a kezedet fogva lehajtotta a fejét, és suttogott neked, miközben aludtál - mondta halkan a nő, és mindentudóan nézett rám. A szívem olyan erővel dörömbölt a mellkasomban, hogy azt hittem az ápoló is észreveszi. - És esetleg... Nem hallotta, hogy miket mondott? - pislogtam olyan aranyosan rá, amennyire csak tudtam a kötéstől. - Lehet, hogy hallottam olyanokat, hogy 'nem akarlak elveszíteni', 'mindennél jobban szeretlek', és 'minden az én hibám'... - válaszolt az ápolónő, majd kisiettem az ajtón. - Köszönöm, hogy elmondta! - motyogtam utána. Anna a másik ágyban még javában aludt. Az agyrázkódásához képest állítása szerint nagyon jól érezte már magát. Magam elé vettem a tálcát, amin a reggelim volt, egy szelet vajas-mézes kenyér. A tálca szélén megtaláltam két gyógyszert is, valószínűleg fájdalomcsillapítókat. Az éjjeliszekrényemről levettem egy kis palack vizet, és azzal együtt lenyeltem mindkét pirulát, majd elkezdtem enni. Amint rágni kezdtem a falatot, fájdalom nyilallt a a tegnap esti vágás miatt a bal arcomba, és vér ízét éreztem a számban. Nem bírtam lenyelni a falatot, azt a szalvétába köptem. Ezután már rá sem bírtam nézni az ételre, pedig nagyon éhes voltam. A tálcát az éjjeliszekrényre tettem, és újra Harry-t kezdtem bámulni. A fiú hamarosan ébredezni kezdett, mire elvörösödve azonnal a plafon felé fordultam, és úgy tettem, mintha aludnék. Harry fel is állt a székről a hangokból ítélve, és az ágyamhoz lépett. Egy lágy puszit nyomott az ajkaimra, amik szerencsére nem sérültek meg, majd megfogta a kezemet. - Mindjárt jövök édesem, csak kerítek magamnak egy kávét. Szeretlek baba, ugye tudod? - suttogta a fülembe, majd a kezemet elengedve kilépett az ajtón.