Karjaidban

3. rész

Pár percig csak állt az ajtóban, aztán megszólalt. - Nagyon emlékeztettek a lányomra - mondta halk hangon. Érdeklődve pillantottam felé, mert a nála töltött időben sokat beszélgettünk vele, de a családját nem említette egyszer sem. - Ő is ilyen elszánt és életvidám volt, mit ti. Ő is egy együttest követett, annyi különbséggel, hogy a barátja alapította azt a zenekart, és őt meg itt akarta hagyni. De a lányom ezt nem akarta, és velük tartott. De csalódnia kellett a férfiban - itt vett egy mély levegőt, és reszkető hangon folytatta. - A kedvesét egy másik lánnyal látta félreérthetetlen helyzetben. Emlékszem, zokogva telefonált nekem, hogy ezt elmondja. De nem csak ezt akarta közölni velem, hanem azt is, hogy többé nem fog hazajönni. Nem bírt volna abban a városban tovább élni, ahol a szerelmével élt. Ezért elment. Én nem kerestem, és ő csak néha adott magáról életjelet egy-egy levél vagy telefonhívás formájában. De ma már sosem ír, és nem is hív. Nem tudom mi történt vele. Egy ideig kerestem, de semmi nyomra nem találtam. Mára belefáradtam a keresésbe. - Charlotte néni halványan rám mosolygott. - Talán a Jóisten akarta, hogy találkozzunk. Szeretnék nektek segíteni valahogy. - Nagyon szépen köszönjük, de már azzal is rengeteget segített hogy befogadott minket. - szóltam gyorsan. - Olívia én szeretném nektek odaadni az autómat. Én úgysem vezeték már, de ti még a hasznát vehetitek. - ekkor belépett Anna, és megtörte a pillanatot. - Olívia szerintem mennünk kéne, ha jó helyet szeretnénk a koncerten! - figyelmeztetett. - Beszéljétek meg, és
gondoljátok át az ajánlatomat - szólt kedvesen mosolyogva Charlotte néni. - Ha elfogadjátok, én itt várok rátok. - Gyere Olívia siessünk! - rángatott a barátnőm. Ő már előttem elbúcsúzott az idős hölgytől, és csak engem várt. - Köszönünk mindent! - kiáltottam vissza még az ajtóból neki, és ekkor még úgy gondoltam, hogy élünk az ajánlatával, koncert után visszajövünk az autóért. De erre később már nem volt lehetőségünk.

Nehézkesen elindultunk. Útközben azon ábrándoztam, hogy hogy köszönünk majd a fiúknak, és hogyan lógunk meg velük a tudtuk nélkül. - Min töröd magad? - kérdezte Anna izgatottan. - Már nagyon várom a koncertet! - mondtam érzéseimet elrejtve. Anna érezte, hogy valamin erősen gondolkodom, de nem hozta fel. Lassacskán oda is értünk. Még nem volt alkalmunk részt venni az együttes koncertjén, mindkettőnknek ez az első alkalma és egyben a legizgalmasabb is. Elvegyültünk a tömegben, majd helyet foglaltunk a szabadtéri színpad közelében. -Már alig várom a kezdést! - kiabált Anna a fülembe. Mire azt feleltem: - Én is!
És itt vannak, robbant a színpadra a banda. Mindenki őrülten kiabált, tapsolt, sikítozott. Én azon voltam, hogy kitaláljam hogy szökünk a turnéval, míg Anna tombolt a többiekkel. Nagyon jól éreztük magunkat, de az én gondolataim mindig elkalandoztak. A koncert utolsó dalánál szóltam Annának, hogy menni kéne Charlotte néni autójáért, hogy követni tudjuk a bandát, de őt lehetetlen volt elrángatni a színpadtól. Az autós ötletnek lőttek. Magamban hibáztattam Annát. Gyorsan rögtönöznöm kellett egy B tervet. Megláttam egy autót, amit a fiúk lakókocsiját húzta maga után. Tudtam, hogy nemsokára indulni fognak, nem haboztam sokat és Annát magam után rángatva bedobáltam a bőröndjeinket az autó hátsó ülésére a fiúk cuccai közé. Mivel jobb ötletem nem volt a lakókocsi felé vettük az irányt és bebújtunk az egyik ágy alá. Még szerencse, hogy ilyen gyorsan tudtam cselekedni, mert pár perc múlva hallottuk, hogy nyitják a lakókocsi ajtaját és felettünk besüppedt az ágy. Az öt srác még csak nem is sejthette, hogy két kalandvágyó lány lapul az ágyuk alatt...