Karjaidban

46. rész

- A nevemet? Még be sem mutatkoztam? - ámult el a doki. - Hát valahogy elfelejtett bemutatkozni... - vágtam vissza neki csípősen. - Kérlek, ne magázz! Tegeződjünk! Nem vagyok olyan öreg! Egyébként Luke vagyok. Doktor Luke Hathaway - mondta a férfi. - Oké, tegeződjünk! Gondolom az én nevemet már tudja - vontam meg a vállamat egy nagy sóhajjal. - Akkor kicseréled végre ezeket a kötéseket, vagy mi lesz? - kérdeztem türelmetlenül. - Ohh igen persze, hisz azért jöttünk! - pattant fel Luke. A kötés kicserélése alatt nem nagyon szóltunk egymáshoz. Ez a procedúra nem tartott tovább, mint húsz perc. Ezután doktor Hathaway visszakísért a kórterem ajtajához, és egy köszönés után elsietett a többi beteghez. Vidáman és friss kötésekkel nyitottam ki az ajtót, de amint megláttam a szobában tartózkodó társaságot, azonnal lehervadt a mosoly az arcomról és kedvem lett volna elfutni, lehetőleg a legmesszebb innét. De nem tehettem ezt meg. A szobában apám állt nagyon mérges arccal, Gabrielle pedig ott vigyorgott mellette. Az ágyam szélén Harry ült szomorú tekintettel, lehet, hogy még egy-egy könnycsepp is megcsillant a szemében, a másik ágyon pedig Anna volt, hasonló állapotban. Nem tehettem meg velük, hogy gyáván elfutok, hiszen nagy valószínűséggel miattam szenvednek, bár fogalmam sincs, hogy mit követtem el, amiért apám ennyire mérges. És egyáltán, miért ő mérges? Nekem kéne annak lennem rá, amiért ide juttatott! De nem éreztem mást, csak félelmet, ahogy apám haragos arcába bámultam. Remegő lábakkal bebotorkáltam, az ágyakat huppantam Harry mellé, és bátorítóan rákulcsoltam a kezemet az ő kezére, ami az ölében feküdt. Ám Harry legnagyobb megdöbbenésemre elhúzta tőlem a kezét, majd éreztem, hogy egy könnycsepp csupasz kézfejemte hullik. A göndör hajú fiú ekkor felállt, és csendben kisétált az ajtón. Tekintetemmel végig követtem minden mozdatát, és végül érkezett tőle egy jelzés: mielőtt becsukta volna az ajtót, felém fordult, mélyen a szemembe nézett, és ezt tátogta: - Sajnálom! - majd elment. Az én szemeim is könnybe lábadtak. Mi a fene történt itt? Annára néztem értetlenül, hogy a tekintetébőlnki tudják olvasni esetleg valamit, de barátnőm rám se pillantott. Csak bámult maga elé könnyes szemmel. Végül apám megszólalt. - Olívia, nem is tudom, hogy hol kezdjem... - Mondjuk az elején! - vágtam rá szemtelenül. - Kíméletes akartam lenni, de úgy látom, hogy te nem ezt szeretnéd. De nekem így is jó lesz - vonta meg a vállát William. Gabrielle arca arról árulkodott, hogy ő nagyon jól érzi magát eközben. Egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani ezt a libát. - Hogy gondoltátok ezt? - sziszegte apám a fogai közt. - Sok mindenre gondolhatsz, de nem tudom, hogy most éppen mire célzol - dobtam kárba a kezeimet, és magamat is meglepve, félelmemmel nem törődve visszabeszéltem a vér szerinti apámnak. - Most éppen az eljegyzésre gondolok! Nem is ismeritek egymást! És mit tudok ti a szerelemről! A lányké... - suttogott továbbra is. - Persze, te biztos többet tudsz róla! Anya az első adandó alkalommal elhagyott téged! Gondolj bele, hogy ez miért lehetett! Aztán a "szerelmetek gyümölcsét", azaz engem beadtál az árvaházba, mert nem volt időd rám, vagy nem volt kedved hozzám! És semmi, de tényleg semmi közöd nincs a magánéletemhez, mert hivatalosan nem vagy már te senkim! Lehet az is, hogy az egész csak egy nagy kamu! - ordítottam az apám arcába. - Anyád beteg volt, gyógyulni ment el. Két hét múlva viszont váratlanul elhunyt. Anyád mindenkinek azt hazudta, hogy sosem szeretett, azért megy el, vagy azt, hogy megváltoztam. Nem bírtam rád nézni úgy, hogy ne őt láttam volna benned. Nem bírtam ki... Gyenge voltam... - mondta teljes nyugalommal William. - Igaz, a te életedhez nincs közöm, de Harry-éhez elég sok van! Ő sosem szeretett téged igazán, csak egy múló, futó kaland voltál neki. Louis és Eleanor is kibékültek, a kis barátnőd ejtve lett... Oh, és holnap reggel repülünk Európába magángéppel. Érkezett egy felkérés a fiúknak, nagyon jó lehetőség lenne ez nekik, nem fogják kihagyni! - mondta ki apám kíméletlenül ezeket a fájdalmas szavakat. - Tessék? Ez nem igaz! Tudom, hogy nem igaz! Tuti, hogy blöffölsz! - sikítottam. Könnyeim lassan lecsorogtak az arcomon, befolytak a kötés alá, égetni kezdték a sebeket. Apám és Gab csak gúnyosan mosolygott... Letöröltem könnyeimet és eléjük léptem lehajtott fejjel. Fogaimat összeszorítva emeltem fel fejem és a pokol tűze lobogott szememben. Oda kívántam volna őket. - Te valószínűleg nem is tudod, mennyire örültem, mikor megismertelek... De te! Ellöktél magadtól. Letagadtál, vertél és végül idejuttattál! És ezek után még megmondod mit csináljak? Ásd el magad! Szemembe hazudsz és Niall-nak is... Nem szégyelled magad? Ki ne ejtsd a nevemet a retkes szádon, azt sem tudod ki vagyok! Nem tudsz rólam semmit! - mondtam ki kíméletlenül és meggondolatlanul, mire apám tekintete megaláztatást mutatott. - Ami pedig téged illet! Menj és élvezd a gyönyörűséged árát... Remélem boldog vagy azért, amit elértél! De ezt sem sikerült egyedül megoldani. Apám is kellett hozzá! Remélem neki is úgy fizettél, ahogy a sarkon szokás! - közöltem Gab-bal és úgy pillantottam végig rajta, mintha egy sötét vége láthatatlan lyukba néznék le, majd vissza pillantottam lidérces szemeibe. Fintorogva, mellkasomat böködve hátráltatott és ezt nyilatkozta: - Te így nem nézhetsz le! Kinek képzeld magam szajha?! Harry már az enyém! Soha nem szeretett, amit tett, mondott. Hazudott! Te pedig bedőltél neki... Hátramenet közben behúztam a féket. És közöltem vele: - Igen, lehet, hogy bedőltem neki... És most takarodj! Nem állít meg senki! Csak a tiéd! Csinálj azt vele, amit akarsz... És vidd a pénztárcát is! - céloztam apámra ezzel a mondattal. Gab alázattal teli arca az én arcomhoz közelített, mire én pofán köptem őt. A lány undorodó arckifejezése mindent elárult arról, hogy mit gondolt akkor rólam. - A szemed akár egy lélektükör! Csak a tiéd mocskosul átláthatatlan! - mondtam ki, mire ő kiviharzott a kórszobából. - Miért vagy még itt?! Menj és élvezd az életet édesapám! Hamár anya nem volt jó neked! Miután ő elment te élted az életet, mintha semmi sem történt volna? Meg ne lássalak többet, szemem elé ne kerülj többé! - morogtam oda apámnak, mire ő szó nélkül elment. Anna karjaiba vetettem magam. - Sajnálom! - mondtam, és könnyeim megszűntek létezni. - Mi mindig itt leszünk egymásnak - sóhajtott fel szipogva a szőke lány ölelés közben. - Igen, mi mindig! - mondtam sajnálkozva. Szép és kevésbé emlékezetes emlékek törtek elő bennem. Ereimben a vér csak megfagyott...
Sokáig így ültünk az ágyon Annával szó nélkül. Míg úgy nem döntöttem, hogy megkeresem a többieket.
Egy fehér hálóingben szeltem a kórház folyosóit, de hiába... Láttam a többiek árnyait, mintha szellemeket látnék. A hologrammok, akiket láttam, mindnek könny potyogott szeméből... A fiúk teljesen magukba fordulva kullogtak apám vezényelése után. Mind az öt fiú kisírt szemekkel bandukolt ki a kórház főbejáratán. Az egyik után kaptam, de köddé váltak én pedig a földre huppantam... Felálltam és levert tekintetemmel bámultam az ajtót. Megszaporodott légvételem és mellkasom mozgása sírásra kényszerített. Teljesen összetörtem függetlenül attól, hogy ez nem a valóság volt... Komolyan itthagytak minket. Nem akartam hinni a látványnak, de bele kell törődnöm... Ez az élet! Kisebb nagyobb hullámvölgyekkel. Sápadt arccal és bánatosan lépkedtem a kórszobánk felé, mikor egy idős hölgy állított meg. - Olivia Paholes-Malinson? - kérdezte. - Igen... Én volnék! - mikor ezt kimondtam, a néni kezembe adott egy borítékot. Halovány mosolya és életet mentő tekintete mélyen, a szívemben, a legsötétebb zugot is képes volt megvilágítani. A néni semmi szó nélkül itt hagyott, majd eltűnt a folyosó végén. Kezemben a papírral tipegtem tovább. Nem tudtam, mi lapul a kezemben... De ezt a gondolatot a múltba való visszatekintés nyomta el. Ahogy érintett, nézett, mosolygott, szeretett... Ez mostmár a múlté. Egy féltékeny ex barátnő tönkre tette mindezt. Ezek a jelenetek bevillogtak folyton és emiatt nem tudtam a valóságra koncentrálni...
Harry utolsó szava játszódott le a fejemben újra és újra, ahogy akkor rám nézett.
Dr. Luke Hathaway hangja rázott vissza a valóságba. Kötést kell cserélni... Besétáltam az ajtón és az ágyra ültem Anna mellé. A doki szó nélkül megcsinálta a dolgát és elment. - Hol vannak? - kérdezte félénken a szőke lány. - Itt hagytak! Együtt túllehetünk rajta... - bíztattam Annát, mire ő csak szomorúan bólogatott. Átöleltük egymást, majd a szőke lány szeme megakadt a kezemben tündöklő borítékon.