Karjaidban

10. rész

Még mindig folyt a könnyem a karjaiban, mikor apu mesélni kezdte, hogy mi is történt... - Olyan nehéz! Szemtől szembe elmondani az igazságot, pedig erre a nagy találkozásunkra készültem. Anna is meghatódott és könnybe lábadt a szeme, mikor magamhoz húztam és átöleltem. - Hol is kezdjem... Édesanyád és én mikor váltunk abban egyeztünk meg, hogy beadunk nevelőszülőkhöz. Istenem! Most ért el a tudatomig, hogy mekkora hibát követtem el... - Ne sajnálj semmit egy percig sem! - mondtam édesapám szemébe, mire ő megtört. - Én mindig is tudtam, hogy nem ők az igazi szüleim, ezért nem is hívtam őket anyának sem apának. Hisz az álmaimban is láttalak nem egyszer. Arc nélkül, de mindig úgy volt vége, hogy majd egyszer megölellek... - előtört belőlem a sírás. - És ki tudja, hogy itt vagytok? - kérdezte édesapám könnyes szemmel. - Senki! - vágtunk rá egyszerre mind a ketten. Miután elmeséltük, hogy hogy keveredtünk ide. - Ne aggódjatok! Minden rendben lesz. - Anna haza szólunk a szüleidnek, hogy itt vagy velünk! - mondta William Annának. Mire Anna csak bólintott egy kedves mosollyal, tekintetét rám szegezve. Viszonoztam ezt a kedves mosolyt. Apukám már tárcsázta is Anna otthoni számát, mire egy kedves aranyos mégis reszkető hang szólt bele! - Szép napot! Kivel beszélek? - kérdezte apa.- Anna mamája vagyok! Anna szüleit keresed? - Igen hölgyem! - válaszolt apa.- Sajnos nem tudom adni őket, hisz nincsenek már itt. Nehéz lesz ezt elmondani Annának, hogy a szülei elváltak. - Annyit szerettem volna közölni, hogy egyetemnek vége, Anna és Olívia itt vannak velem biztonságban.- Rendben! - nyugodott meg a reszkető hang a másik oldalon. - Köszönöm az értesítést. Viszlát! - Én is köszönöm! Viszhall! - tette le a telefont édesapám.Az apám gondterhelt arccal nézett ránk. - El kell mondanom valamit Anna - nézett barátnőmre. Ő kíváncsian fordult felé. - Sajnálom hogy tőlem kell megtudnod. A szüleid elváltak - mondja ki gyorsan, mintha csak egy ragtapaszt tépne le. Barátnőm lefehéredve, kissé sokkos állapotban bámult maga elé. Én csak szomorúan lesütöm a szememet. Ez sajnos várható volt. Elég sokat veszekedtek az utóbbi időben, Anna az édesanyjával folytatott telefonbeszélgetések után elmesélte hogy már alig bírják a szülei egymás közelében, és a válás szélére sodródtak. Bármit megtett volna azért, hogy ezen változtatni tudjon, de nem mehetett haza az egyetem miatt a kollégiumból, eléggé messze laktak. Sejtette ő, hogy válás lesz a vége, de tenni szeretett volna valamit, feladni nem akarta. Hirtelen bűntudat fogott el. Ha nem támogatom magammal erre az utazásra talán... Bár tudtam, hogy ez nem ezen múlt, mégis felelősnek éreztem magamat miatta. A fiúk ezt a beszélgetést éppen hallották, mert ekkor értek oda hozzánk. Sajnálattal néztek Annára. Én ekkor már mellé ültem és egyik kezemmel támogatóan átkaroltam a vállát. Ő csak némán nézett maga elé. William, vagyis az apám, csak ezt még kissé furcsa kimondanom, elénk állt. - Ilyen idegállapotban nem engedhetlek semerre sem. Arra gondoltam, hogy néhány napig velünk maradhatnátok. Vagy akár tovább is, ha el bírjátok viselni a fiúkat... Anna mintha meg se hallotta volna, csak bámult maga elé. Én halványan rámosolyogtam apára. - Az jó lenne, köszönjük - mondtam halkan. - A srácok lakókocsijában kissé szűkösen, de elférnétek, a kétágyas szobában. Louis és Harry pedig átcuccolna a többiekhez. Két pótágyat berakunk a szobába, így pont el fogtok férni. A fiúk távolabbról hallgatták a beszélgetést, majd kis idő múlva Zayn, Niall és Liam elindultak egy közeli szórakozóhelyre, Harry és Louis pedig a lakokocsiba mentek átcuccolni a többiek szobájába. Mi velük tartottunk Annával és a bőröndjeinkkel, hogy segítsünk nekik, elvégre miattunk fognak nyomorogni öten egy háromfős szobában. Anna még mindig nagyon sápadt volt és nem szólalt meg, de persze jött ő is velünk. Egyszerre léptünk be a szobába a fiúkkal, majd Anna az ágyra huppant, megmarkolta a párnát, és zokogni kezdett. Melléültem és szomorúan hajtottam fejemet a vállára, mikor valaki hirtelen átölelt engem, majd magához húzott. Annyit láttam, hogy Louis Annát átölelte és vigasztalta. Ebből arra következtettem, hogy Harry ölelt át engem, ami nagyon jól esett nem tagadom, sőt hozzá is bújtam. - Ne sírj! Nincs okod sírni! Itt vagyunk és segítünk! - mondta Louis, majd homlokon puszilta Annát. Láttam, hogy barátnőm kezd megnyugodni Louis ölelésében, ezt látva én is felengedtem kissé. - Veled minden oké? - mormogta a nyakamba Harry. - Igen, azt hiszem. Tudod nekem ő a legfontosabb az életemben, és amikor neki fáj, én teljesen együtt érzek vele - feleltem neki és smaragd zöld szemeibe néztem. Teljesen elvarázsoltak. Ő halványan elmosolyodott. - Gyere segíts egy kicsit berendezkedni a másik szobában - kért meg. - Úgy látom Anna rendben lesz - szeme huncutul megcsillant, de én gondolkodás nélkül követtem.