Karjaidban

42. rész

A lábtopogás hangja egyre hangosabb lett fejemben. Észrevettem, hogy Harry is ideges. Szapora levegővétele elárulta. - Minden rendben Niall? - kérdezte Louis. A szőke nem válaszolt és ölbe tett kézzel ült tovább. - Harry?! - idegeskedett már Louis is, mert egyikük sem válaszolt. Ekkor szememet lehunytam és hallgattam a többiek lélegzetét, Niall láb topogását, a furgon motorhangját...
Ezt egy dudaszóval fűszerezve. Kezem teljesen remegni kezdett, fogaimat összeszorítottam, majd Harry hóna alatt kulcsoltam össze kezeimet... - Úristen! - kiáltott fel apám. Harry-t nagyon magamhoz húztam, ahogy Lou is Annát. Egy autó jött belénk oldalról. A furgonunk oldala teljesen átadta az érzést. A járművünk kishijján felborult az ütközéstől. Repültem Harry öléből, majd a furgon másik oldalához csapódtam, Niall mellé...
Feküdtem, sípolt a fülem, körbe néztem és a többiek is feküdtek a járműben. A látvány teljesen összemosódott előttem... - Segítsenek! Áhh! Megvagytok? Nincs eszméleténél! Heten sérültek meg! Siess már! ... - ezeket tudtam kihallgatni a fejemben lévő hangzavar miatt. A mentő, tűzoltó és rendőr sziréna is teljesen egybe olvadt. Magamat nézve pár karcolás és horzsolás csinált helyet magának rajtam. Nők és férfiak kötözték a helyszínen a fiúkat, míg feküdtem. Eszméletemnél voltam ez idő alatt. Az a kép villant fel előttem, hogy két férfi hordágyra teszi Annát, majd betólja a mentőbe és elszállítja.
- Segítsenek már neki! - kiabált valamelyik fiú. - De nincs több ember! - mondta vissza a kötöző. - Hagyjon! Őt kötözték! - kiabált továbbra is valaki a mentőssel. Semmit sem láttam, minden homályos... Egy nő és egy férfi gugolt oda mellém, megvizsgáltak, majd felsegítettek. - Hogy vannak? - kérdeztem sokkos állapotban. - Egy lány agyrázkódást szenvedett, de mindenki más megúszta kesze - kusza karcolásokkal és horzsolásokkal. Magának hatalmas szerencséje volt, meg is halhatott volna... - válaszolt a férfi mentős, de ekkor ilyen állapotban nem sokat értettem belőle. Bekísértek egy mentőautóba, ahol elláttak. - Miért van magánál ilyen gyógyszer? - kérdezte a nő. - Pánikrohama miatt! - jelent meg unokatestvérem. - Gyerünk üljenek be fiúk! - utasította a többieket a két mentős. A mentőautóba Niall és Harry közé ültem. Velem szemben Louis foglalt helyet, két oldalán Zayn és Liam. Nyugtatták a kis kékszeműt. Liam és Zayn tekintete biztató volt Louis számára, de ő teljesen magába fordult. Én nekidőltem Niall vállának, forró és fájdalmas könnycsepp tört ki szememből. Ahogy végig folyt arcomon égető érzés volt, hisz átfolyt a sebeimen is...
- Sajnálom! - mondtam szipogva. Niall az ölébe húzott és szorosan átölelt, itt biztonságban éreztem magam. - Rosszabb is lehetett volna, de nem a te hibád! - mondta, majd fejét a vállamra hajtotta. Harry engem bámult, mikor ránéztem. Nem tudtam így ránézni, és hamar visszafúrtam fejemet unokatestvérem vállába. - Olivia! Bocsájts meg! - mondta a göndör. - Nem tehetsz semmiről! - mosolyogtam rá fájdalmasan. - Ide jössz? - kérdezte a zöldszemű halkan, félénken. Niall-ra pillantottam, aki óvatosan elengedett. Odabújtam Harry-hez, aki könnybelábadt szemmel fogadott. Amikor ölébe másztam, megszorítottam kezét, majd fejemet nyakába nyomtam. A fiú szipogva ölelt át, éreztem, hogy remeg a keze... - Nem te tehetsz róla! - súgtam oda neki. - De igen... - vágta rá. Nyakába pusziltam, hogy kicsit megnyugodjon, és szerintem sikerült.
Az út hátralévő részében Harry-t öleltem, és soha nem akartam kiszállni a karjaiból.
Louis megsem szólalt az úton. Amikor kiszálltunk Harry és Niall kezét fogtam. Louis sietett előttünk, orvos várt minket Anna kórszobája előtt. - Had menjek be! - könyörgött Louis. Az orvos bólintott és mindannyian besiettünk. Barátnőm gépekre volt kötve infúzión volt, arca csupa seb... Remélem nincs nagy baja! Lou egyből Anna mellé ült és kezét fogta. A répaimádó mellé ültem és átkaroltam biztatóan. - Minden rendben lesz! - mondtam neki, mire Louis sírni kezdett. Szörnyű volt látni, hogy az állandó mosolya mögött ez rejlik. Segítségkérően pillantottam a többiekre, akik megszólalni sem tudtak. - Apámmal mivan? - léptem az orvos elé, aki értetlenül nézett rám. - Aki vezette a furgont... - segítettem ki. - Oh! Ő hívta a mentőket és elsietett, azt mondta intéznie kell valamit a szállóban. - kezdett bele az orvos. Amikor ezt meghallottam, az első érzésem a csalódás volt. Miért nincs itt mellettünk most, mikor a legnagyobb szükségünk van rá? Aztán a csalódás egyre jobban kezdett haraggá változni, ugyanakkor aggódtam is érte. Nem az ő hibája volt a baleset, de valószínű, hogy eléggé felkavarta és megrázta ez az eset őt. Most azonnal oda kell mennem hozzá beszélni vele. A többiek kérdő tekintetével és kérdéseivel és az orvosokkal és ápolókkal sem törődve kisiettem a kórházból, és a legelső taxival a hotelhez utaztam. A recepciónál szerencsére gond nélkül odaadták a pótkulcsot. Annyira rohantam fel az emeletre apám szobájához, hogy észre sem vettem, hogy nyílik mögöttem az ajtó, és egy nagyon is ismerős alak lép be rajta idegesen. Az ajtót nyitva találtam, így nem volt szükségem a pótkulcsra. Óvatosan lépkedtem apám szobájában. Próbáltam halk lenni, ha esetleg aludna, ne ébresszem fel. A pánikrohamom után sikerült összeszednem magam, már teljesen jól éreztem magam azt a néhány kis karcolást és zúzódást leszámítva, amit az előbb szereztem az autóbalesetben. Kissé félve léptem a hotelszoba konyhájába. Itt halványan világított a lámpa. Apám az asztalnál ült maga elé meredve, előtte jó pár üres sörös üveg díszelgett, egyet pedig a kezében tartott. Egy pálinkás üveget véltem felfedezni a többi közt. - Szia apa! - szólaltam meg halkan. Még csak rám sem pillantott. Ebből tudtam, hogy totál részeg, tekintete is homályos és zavaros volt. Egy még valamit tükrözött a szeme: szomorúságot. Tehát nem elég, hogy sikerült röpke fél óra alatt full részegre innia magát, még depressziós is lett. Közelebb léptem hozzá, hogy elvegyem tőle a kezében tartott üveget, azután pedig úgy terveztem, hogy lefektetem aludni. De az élet mindig kiszámíthatatlan. Lassan odasétáltam apa elé, és az üveg felé nyúltam. - Ezt most elveszem... - suttogtam neki, és megfogtam az üveget. Meg is próbáltam elvenni tőle, de apám nem akarta elengedni. Elkezdtem ráncigálni az üveget, de még így sem engedett. Egyre jobban rángattam, de ezzel csak azt értem el, hogy apám kezdett egyre mérgesebb lenni. - Add már oda! - kiáltottam az arcába. - Hát jó! - ordította apám, és hirtelen kikapta a kezemből az üveget, és felém hajította. Az üveg egyenesen az arcom felé repült. Nagyon meg voltam ijedve, mozdulni sem bírtam, csak ledöbbenve bámultam a levegőben pörgő sörösüvegre. Az idő mintha lelassult volna. A fal közvetlenül a hátam mögött volt. Az üveg nagy csörömpöléssel csapódott a fülem mellett a falnak, és ott több száz darabra robbant. A szememet összeszorítottam, számat ősszepréseltem, de továbbra se tudtam elmozdulni onnan. Éreztem, hogy rengeteg apró és néhány nagyobb éles üvegszilánk a bőrömben fúródik. Ezt a szörnyű, szúró érzést főként az arcomon és a fedetlen karon éreztem, a többi részén a ruha azért elég jól védett. Sós könnyeim marni kezdték az arcomon az üveg szilánkok ejtette sebeket. Lelkileg majd szétszakadtam. Itt állt előttem dühtől eltorzult arccal a részeg apám, aki az előbb hozzám vágott egy üveget, és vár lehet, hogy én bőszítettem fel őt, de csak jót akartam neki. Aggódtam viszont amiatt, hogy mit fogok mondani a többieknek, hogy mi történt velem. Az igazat nem mondhatom meg, mert még képesek neki esni apámnak, aki bár eddig nem nagyon sikerült bizonyítania a szememben, mégiscsak a nemrég megismert igazi apám. William végül leült a székre, kezét az asztalra rakta, ráborult, majd horkolni kezdett. Hát ennyit a segítségről, és az aggódó apákról. A fürdőszobába indultam, hogy viszonylag rendbe hozzam magamat. A tükörbe nézve majdnem felsikítottam. Három centi hosszú vágást ejtett a bal arcomon egy üvegszilánk. Ez a bizonyos tárgy még mindig az arcomból állt ki. És ekkor megéreztem a számban belül ennek a szilánknak a másik felét... Átszúrta az arcomat! Nagyon bepánikoltam. Mi lesz így velem? Vajon Harry-nek kelleni fogok még egyáltalán? A sebhely biztosan megmarad. Harry nem akarhat egy sebhelyes arcú nőt! És ekkor még nem is foglalkoztam a többi bőr alá szorult üvegdarabkával. Tudtam, hogy tennem kell valamit azzal az üveg darabbal, ami átdöfte a bal arcomat. Az ijedtségtől nem tudtam tisztán gondolkozni, és a lehető legrosszabb dolgot csináltam: kihúztam az arcomból az üvegdarabot. A vérem gyorsan csepegett a mosdókagylóba. Hamarosan kezdtem szédülni a vérveszteség és a vér látványa miatt. A földre ültem. Ekkor meghallottam, hogy valaki belép az ajtón...