𝕽𝖊𝖆𝖐𝖈𝖎𝖔́

Hogyha a gyerekeid lennének

🅚🅘🅜 🅛🅘🅝🅔

💚💙❤️

Különleges nap ez a mai, legalábbis számomra. Hisz nem mindennap hagy itt úgy a férjem, hogy „Jagija kérlek, hogy a ma este vacsorára rántott húst készíts!” Amikor az utolsó szavai elhagyták csodálatos ajkait azt hiszem újból szerelmes lettem belé. Jó ez talán kicsit túlzás, de azért na az ember ha Koreában él, koreai férjjel aki a saját országának a kultúrájához és gasztronómiájához van hozzá szokva ritka, hogy az én magyar ételeim felé kanyarodik. Szóval ez a kis gesztus egészen megmelengette a szívemet és egésznap ki is tartott. Éppen a csirkecombokat dörzsölöm be egy kis fűszerrel amikor legnagyobbik fiam Jin fut be a konyhába.

–Anya, bebújhatok a szekrénybe? – Tányér nagyságura nyíltak a szemeim kérdése hallatán.

–Miért akarsz a szekrénybe bújni?

–Halkabban! – Dorgált le. – bújócskázzunk és Tae a hunyó.

–Jah értem – esett le. – Gyere csak – álltam félre és kinyitva a pult ajtaját bemászott. Rácsuktam az ajtót ügyelve rá, hogy ne teljesen legyen zárva. A kis résen keresztül fény jutott be, hozzá és persze oxigén. – Így jó?

–Igen. Tökéletesen látom magam. – Mosolygott és előre nézet.

–Hogy, mi? – Fordultam hátra ahol megláthattam Jin mire is gondol. A sütő ajtaja ami üvegből van szembe van vele ami által láthatja tükörképét.
– Szörnyű vagy, ugye tudod? – Suttogom oda neki.

–Szerintem a csodálatost akartad mondani.

–Uhm – csuktam vissza rá az ajtót és felegyenesedve folytattam a munkámat. Úgy nagyjából két perc múlva piciny lábacskák trappolását halódtam. Legkisebbik fiam jött be. Dús, barna haja enyhén kócos ide-oda áll. Jobb kezében egy Buzz figurát szorít, míg bal oldalán szorosan a születésnapjára kapott kiskedvenc Yaontan követi.

–Manó, hol hagytad a szandálodat? – Érdeklődtem az említettet lábbeli után. Mert bár jó idő van, itt bent azért mégis hűvösebb. Arról nem is beszélve, hogy amúgy utálja a cipőket, emiatt pedig piciny lába képes ugyanígy kimenni az udvarra. Nem igen vagyok szigorú szülő de valamitől én is harapok. És ez a cipő dolog egyik ami veri ki nálam a biztosítékot. Mert ahogy kimegy az udvarra mezítláb és összeszed minden koszt, ugyan azzal a lendülettel megy a pezsgőszínű kanapéra táncolni. Ezért nem is adok rá papucsot mert azt simán le rúgja magáról. Még a szandál jobb, de ügy tűnik azt is leszedi.

–Odaadtam a koboldoknak.

–És szabad tudnom, hogy miért?

–Mert a tündérek megtámadták őket és nem volt kavicsuk, ezért odaadtam nekik, dobálják őket azzal.

–Ahaa. És mikor fogják visszaadni?
–Soha!

–Szuper. És most mit keresel?

–Jin-t és Nam-ot. Bújocskázunk és én vagyok a hunyó! – Mondta büszkén, arcán széles vigyorral.

–Wao nem mondod, hogy te már ilyen nagy fiú vagy!?

–De! – A nappaliba kezdett járkálni, szememmel követtem, hogy milyen helyekre is néz be. A Tv mögött, párnák alatt, dívány mögött, a játék tartó dobozban ami amúgy tele volt, miután a fiúkkal összepakoltattam. Szüntelenül kutatott, míg nem nagy barna boci szemekkel kissé csüggedten nézett rám. – Anya nem láttad, hogy hova bújtak?

–De kicsim láttam – ekkor felvidult az arca – de tudod tündérekkel voltak és megfenyegettek, hogy ne mondjak semmit.

–Utálom a tündéreket! – Húzta fel mérgesen az órát amin alig tudtam visszafogni a kitörni készülő nevetésem.