love me back ~ jikook | ✔

23.

- Amikor te három, én pedig öt éves voltam, a szüleink jóban voltak. Csak aztán történt valami, ami miatt végleg megromlott a kapcsolatuk. – pillantott fel Jungkook a vele szembe ülő Jiminre, aki döbbenten hallgatta az idősebb vallomását. – Kristály tisztán emlékszem arra a napra. Mi ketten az emeleten lévő szobámban játszottunk, amikor lentről kiabálást hallottunk, és az ajtóhoz osontunk hallgatózni. Apud pénzt kért apámtól, mert nem volt elég a fizetése, de apám elutasította. Ezért... ezért apud meglopta apát, de ő erre rájött, szóval ez miatt kiabáltak aznap egymással. – mondta mindvégig a rózsaszín hajú szemeibe nézve, akinek a tekintete a történet előrehaladtával egyre csak homályosult.

- Tessék? – kérdezte hihetetlenkedve. – Apa lopott a te apudtól?

- Igen – biccentett az idősebb. – Akkor találkoztunk utoljára egy jó darabig. De aztán megláttalak szeptemberben az iskola aulájában, és nem akartam hinni a szemeimnek.

- Nekem... nekem most mennem kell – dadogta Jimin, majd ismét felkelt az aszaltól, de Jungkook megint utána nyúlt.

- Hova mész?

- Beszélnem kell apával – suttogta a rózsaszín hajú.

- És velünk mi lesz? Mi nem beszéljük meg a dolgokat? – ráncolta össze szemöldökeit Jungkook.

- Először apával kell beszélnem, sajnálom – rántotta ki csuklóját az igazgató fiának szorításából, azzal kirohant a kávézóból.

Kényelmes tempóban nagyjából huszonöt perc kell Jiminnek, hogy hazaérjen, de ezt a távot most megtette kevesebb, mint tíz perc alatt. Úgy rohant, mint ahogy még tesi órán sem szokott, mert minél hamarabb beszélni akart ősével. Az apja egyszer sem említette neki, hogy régebben jóban voltak a Jeon családdal. Sőt, még tagadta is, amikor a rózsaszín hajú erre rákérdezett. Egy határozott mozdulattal belökte a lakásuk rozoga bejárati ajtaját, majd a nappaliba rohant, ahol szerencsére rátalált az apjára.

- Jimin, minden rendben veled? – kérdezte az apja döbbenten, ugyanis Jimin borzasztóan festett. A hideg szél miatt piros volt az arca, lihegett, akárcsak egy kutya, plusz szemei könnyesek és vörösek voltak.

- Miért nem mondtad? – kapaszkodott meg az apja fotelében.

- Mit nem mondtam, fiam? – ráncolta össze a szemöldökeit a férfi.

- Hogy Jungkook és én... hogy mi kiskorunkban barátok voltunk – motyogta Jimin, miközben mély levegőket vett, mert még mindig nehezen vette a levegőt.

- Ezt mégis ki mondta neked? – fehéredett el az idősebb.

- Jungkook – eresztett el Jimin egy szomorú mosolyt.

- Még mindig találkozgatsz vele?

- És fogok is, apa! – sóhajtott fel a rózsaszín hajú. – Miért hazudtál nekem, amikor rákérdeztem, hogy ismered-e Jungkook apját? Miért tartottad titokba, hogy régebben szoros barátságban álltunk a Jeon családdal?

- Mert, ami a múltban történt, az már nem számít, Jimin – kelt fel a fotelből Jimin apja, majd odasétált a fiához. – Nem mondtam el neked, mert akkor még gyerek voltál, valószínűleg nem is értetted volna, hogy miről beszélek.

- De most már nem vagyok gyerek, apa.

- De, még mindig az vagy. Sőt, egészen addig gyerek leszel, amíg én élek, ezt ne feledd. – tette jobb kezét Jimin vállára.

- A ti vitátokhoz nekem és Jungkooknak mi köze?

- Jaeho megtiltotta, hogy szóba álljunk velük. Azt mondta, hogy tönkre fogja tenni az életünket, ha még egyszer a Jeon család közelében lát minket. Ezért nem szabad barátkoznod Jungkookal, érted? – szorította meg gyengéden Jimin apja a fia vállát.