Miért pont te? - George Russell fanfiction

Nyolc

Szerda dél - 12:00

-El kell mondanom valamit - gondolkodás nélkül szalad ki a számon a mondat. A földet nézem, miközben megállok. George még tesz pár lépést, majd megáll, de nem néz hátra. Látom, ahogy megfeszülnek az izmai. A napszemüveg és baseball sapka kombó teljesen eltakarja az arcát, csak a tarkóját látom és a megfeszült ínakat.

-Tegnap láttam egy plakátot - egészen halkan mondom és a cipőm orrát bámulom.

-És?

-Rajta voltál - bököm ki végül. Hangosan kifújja a levegőt, amit eddig visszatartott. Érzem, ahogy dübörög a szívem a mellkasomban. Tuti, ő is hallja.

Lassan megfordul. - Akkor ennyi volt - sóhajtja.

-Mi? - nem értem, miről beszél.

-Nem találkozhatunk többet - jelenti ki, majd hátat fordít és elindul.

Csak állok ott és nem értem. Mármint értettem, amit mondott. Sosem értettem még ilyen tisztán a szavait.

Mire észbe kapok, már az utca végén jár. Mint valami idióta futok utána. Túl edzett hozzám és sokkal hosszabbak a lábai, így minden erőmre szükségem van, hogy utolérjem.

-Várj! - sosem csináltam még ilyet. Futni egy fiú után? Jézusom!

Megáll, de továbbra sem néz rám. Majdnem neki csapódom a lendülettől. Hangosan lihegek, folyik a homlokomon az izzadtság, amit gyorsan letörlök a kézfejemmel.

-Azért szerettem veled lógni, mert nem tudtad, ki vagyok - minden különösebb érzelem nélkül mondja mindezt. - De ennek most vége.

Az angol akcentusa teljesen megbabonáz, és először fel sem fogom, mit mond. Túl sok inger ez egyszerre. Tényleg fogalmam sem volt róla, hogy ki ő, mert nem nézek autóversenyt. A világ legunalmasabb sportjának tartom, de ezt persze hangosan nem mondom ki. Továbbra sem érdekel, hogy híres. De a főnöködet annál is inkább - szólal meg egy kis hang a fejemben. Nem rázhat le.

-Most már te is egy leszel az idegesítő rajongók közül, akik fényképet és autogramot akarnak.

-Ne beszélj velem így! Nem adtam rá okot. Bocsi, de nem ájulok el attól, hogy ismert vagy - nem hazudok, tényleg nem.

Gúnyosan rám mosolyog: - Honnan tudhatnám? Mindenki ezt mondja, aztán hirtelen megváltozik, amikor újságírók követik mindenhova. Rólam és a kapcsolatunkról kezdenek majd faggatni.

A kapcsolatunkról? Milyen kapcsolatunkról? Két napja ismerem.

-Nem ismersz engem, szóval ne beszélj így - erősködöm. Kezdek mérges lenni.

-De ismerem a magadfajtákat - megdermedünk. Ezt most tényleg kimondta? - Sajnálom...nem kellett volna... - legszívesebben pofon vágnám, de csak hátat fordítok és elsétálok.

Nem tudom, miért, de könnyek szöknek a szemembe. Soha senki nem bántott még így meg, pedig páran próbálkoztak már. Nem akarok tovább vele lenni. Egy beképzelt hólyag pont, mint a többi sportoló. Hogy beszélhet ilyen leereszkedően?

Hirtelen két erős kéz megragad és megfordít. Nem látom a szemét, semmit nem tudok leolvasni az arcáról, de nem is érdekel. Megbántott, pedig nem adtam rá okot.

-Ne haragudj - lassan és higgadtan beszél. És az az akcentus! Istenem!

-Körülöttem sorra megváltoznak az emberek, ha megtudják, ki vagyok. Sőt valójában ez az egyetlen ok, amiért megkeresnek. Mert pontosan tudják, hogy ki vagyok. Mármint a nevemet és a munkámat. - Idegesen a tarkójára teszi a kezét. - Nagyon nehéz megbíznom valakiben, aki nem ebben a világban él. Akinek fogalma sincs arról, milyen benne lenni ebben az egészben.