Miért pont te? - George Russell fanfiction

Tizenkettő

Szerda délután - 16:10

-Nem sokat tudok a Forma 1-ről – vagyis valójában semmit, teszem hozzá magamban. – Elmeséled, hogy zajlik egy ilyen hétvége?

-Hihetetlen, hogy még életedben nem láttál Forma 1-es verseny – próbál mérgesen nézni, de elneveti magát. – Persze, mégsem vihetlek úgy ki a pályára, hogy azt sem tudod, kinek kell szurkolni. Megsúgom – az egyik kezével eltakarja a száját, mintha attól félne, hogy valaki leolvassa róla a szavakat – nekem.

Elmosolyodom. Ehhez ért a legjobban, mosolyt csalni az arcomra. Rövid ismeretségünk alatt már számtalanszor sikerült megnevettetnie. Ilyenkor teljesen megfeledkezem arról is, hogy miért vagyok valójában vele. Annyira könnyű George-dzsal együtt lenni. Úgy tűnik, ő bárkivel képes megtalálni a közös hangot.

Merengésemből az asztalon rezgő telefon hangja ránt vissza. George gyorsan felkapja és kinyomja.

-Majd visszahívom – magyarázza és zsebre vágja. – Menjünk ki az erkélyre, ott elmesélek mindent.

Követem a hatalmas tetőterasz részre. Kint egy üvegasztal és pár kerti bútor kapott helyet, az erkély négy sarkában pedig növényeket pillantok meg. Legalább harminc fok van, ami szinte mellbe vág, ahogy kilépünk a klímás nappaliból. George az egyik kinti kanapén elnyúlik, én pedig a szemben levő fotelban foglalok helyet.

Rám szegezi a tekintetét, de nem szólal meg. Kérdőn felvonom a szemöldököm, mert utálom, ha bámulnak.

-Szóval akkor még ma bevezetsz a Forma 1-es pilóták titkos életébe?

-Ja, igen, persze – rázza meg a fejét, mintha most térne vissza a valóságba. - Tehát a versenyhétvége általában négy fő részből áll össze - magyarázza - csütörtökön van a médianap, amikor az újságírók feltehetik az összes kérdésüket.

Kicsit elhúzza a száját.

-Nem kedveled őket?

-Ezt a részt szeretem a legkevésbé. Ha hibázol, semmi másról nem tudnak kérdezni, csak arról az egy átkozott pillanatról. Általában próbálsz belőle tanulni és továbblépni, de az újságírók ezt nem engedik - rosszallóan megrázza a fejét. - Napokig rosszul alszom utána, ami verseny előtt nem szerencsés.

Lelkiismeret-furdalásom van. Komolyan ilyennek látják kívülről az újságírókat? Vajon engem is ilyennek fog látni, ha egyszer...

-Sajnálom, hogy így érzel velük kapcsolatban. Nem hiszem, hogy direkt akarnak rosszat, ők is csak a munkájukat végzik.

George megvonja a vállát, miközben felkönyököl az oldalára.

-És a többi nap?

-Pénteken és szombaton szabadedzések vannak. Ilyenkor próbálgatjuk az autót az adott pályán, felmérjük, hogy mit várhatunk az időmérőn és a versenyen. Számunkra a szabadedzés kulcsfontosságú. Főleg a csapatom számára.

-Szóval ez olyan, mint műkorcsolyában a bemelegítés.

-Fogalmam sincs, hogy az milyen - néz rám komolyan. - De igen, hívhatjuk bemelegítésnek is.

-És mi van, ha a szabadedzésen valaki összetöri az autót?

-Az szívás - neveti el magát. - Pénteken megkérdezheted a szerelőket, biztos, imádni fognak érte - gonoszkás vigyort villant.

-Oké - nevetek rá. - A legjobbaktól kell tanulnom, és ha jól látom, akkor itt a valódi szuperhős nem te vagy.

Egy pillanatra úgy elképed, hogy hangosan felnevetek.