Miért pont te? - George Russell fanfiction

Negyvennégy

Vasárnap este – 19:20

George

Minden perc több órának tűnik. Kínzó lassúsággal ér fel a lift az emeletre, én pedig valósággal kirobbanok belőle, amint kitárul az ajtó előttem. Sietős léptekkel haladok a szobám felé. Ahogy előre sejtettem, Alex és Cathlyn már ott várnak rám.

-Végre! – kiáltja el magát Cath. – Hol a fenében voltál, George?

-A pályán – felelem kurtán.

-Mondd, hogy nem csináltál semmi őrültséget! – szegezi rám a mutatóujját.

Ezalatt nyilván arra gondol, hogy beszéltem-e bárkivel azóta, hogy elüldöztem őket. Különösen Emma és az újságírók jelenthetnek veszélyt ránk.

-Cath – megállok, mélyen beszívom a levegőt a tüdőmbe, majd lassan kifújom a számon. – Csak egyedül szerettem volna lenni. Minden rendben – hazudom.

Már hogy a fenébe lenne bármi rendben?

-George – Alex ellöki magát a kis asztaltól és felém indul. – Sajnálom a történteket. Tudod, hogy ha beszélni szeretnél róla, akkor itt vagyok.

Megrázom a fejem. – Egyelőre... képtelen vagyok bármit is mondani.

Kitérek előle. Nem akarom, hogy sajnáljon. Nem akarom, hogy vigasztalni próbáljon. Azt szeretném, ha békén hagynának.

-Pakolnom kell, késésben vagyunk. Alex-szel és Landóval megyek haza, nem kell megvárnotok. Otthon találkozunk majd.

Látom, ahogy összenéznek. Nem tetszik nekik, hogy ki akarom tenni őket a szobából, de magányra vágyom. Nem akarok egy perccel sem tovább Forma-1-es pilóta lenni ma már. És csak akkor lehetek George, az egyszerű srác egyszerű gondokkal, ha ők elmennek.

-Jól van – bólint Alex. – Elindulunk a reptérre. Holnap találkozunk, rendben?

-Így lesz – válaszolom gyorsan, miközben a padlót fixírozom.

Mielőtt Cath csatlakozna Alexhez, még gyorsan megölel, ami egy pillanatra meglep, de végül viszonzom a gesztust. Mindketten olyanok, mint a családom. Ők vigyáznak rám, amikor az igazi családtagjaimmal nem lehetek együtt. Egyszerre töltik be a barátaim, a szüleim, a testvéreim szerepét, és mindemelett a munkámban is ők a legfontosabb emberek számomra. Az elsődleges támaszaim a nap huszonnégy órájában a hét minden napján – legyen az vasárnap vagy ünnepnap. És ezért nem tudok elég hálás lenni, de vannak olyan helyzetek és olyan napok, amikor szeretnék átlagos lenni, ami mellettük nem lehetek. Mert ők mindig mindent az autóversenyző George szempontjából vizsgálnak meg, de néha megesik, hogy nem erre van szükségem. Ez most az a pillanat.

Ahogy Cathlyn az ajtó felé tart, a kezében egy nagy táskát pillantok meg.

-Cath! – szólok utána. – Az ott mi a kezedben?

Lassan hátrafordul, miközben a táskát nézi. – Emma cuccai. Kérte, hogy juttassam vissza neki, ha... tudom.

Mielőtt bármit felelhetnék, a nő sarkon fordul és kilép a szobámból.

Miután mindketten elhagyják a szobát, ismét a lelkembe hasít a fájdalom. Nem mertem a telefonomra nézni a verseny vége óta. Nem akarom látni a híreket, nem akarom olvasni a kommenteket. Nem akarom meglátni az üzeneteket, amiket Emmával váltottunk az elmúlt egy hétben. Közben mégis szeretném felhívni és megkérdezni tőle, mit gondolt. Miért tette. Vajon mindent kitervelt előre? És mikor jött az ötlet? Lehet, hogy az elejétől megjátszotta magát? Végig tudta, hogy ki vagyok? Minden hazugság volt?