Miért pont te? - George Russell fanfiction

Negyvenöt

Vasárnap este – 21:55

Emma

Miután feldagadt, vörösre sírt szemekkel felhívtam, Anna tétovázás nélkül úgy döntött, hogy átjön és velem tölti az egész délutánját és az este jelentős részét. Hosszú órákig csak ültünk. A sírás hullámokban tört rám, sokáig képtelen voltam kontrollálni az érzelmeimet. A testem remegett, a mellkasom szorított és artikulálatlan hangok kísérték minden egyes sírógörcsömet. Egy ponton elaludtam a kanapén, de Anna nem mozdult mellőlem.

Mikor felébredtem, a Nap már lemenőben volt. A verseny rég véget ért, és tudtam, hogy ez egyet jelent azzal, hogy George és az újonnan szerzett barátaim elhagyják a várost. A brit fiú egyetlen üzenetet sem hagyott. Nem próbált meg hívni, nem próbált keresni.

-Tudnom kell – szipogom Annának, ahogy a kanapén ülök felhúzott térdekkel.

-Hidd el, nem jó ötlet – rázza meg a fejét, de engem nem érdekel.

Kezembe veszem a telefonom, feloldom és azonnal a színes ikonra bökök. Beírom a keresőbe a nevét, de semmi. Megnézem az ismerőseim között, de már nem találom. Nemcsak egyszerűen kitörölt, de le is tiltott. Átváltok Twitterre, ahol számomra már nem elérhetőek a posztjai. Minden egyes felületen ugyanaz az üzenet néz velem farkasszemet. Vége.

Hosszú ideig beszélgetünk, igyekszik szóval tartani, hogy ne tudjak gondolkodni. Érzem rajta, hogy ő is kétségbe van esve. Nem tudja, mikor kapja vissza a régi barátnőjét – vagy hogy visszakapja-e egyáltalán valaha. Ott lóg a levegőben minden fájdalmam. A szoba teljes letargiába burkolózik miattam.

Egy idő után már nem esik jól beszélgetni. Nem akarok George-ra gondolni vagy arra, hogy mit veszítettem egyetlen szörnyű döntésem miatt. A saját bűntudatom sokkal hatalmasabb, mint a George iránt érzett haragom, ami őszintén meglep. Szeretnék rá haragudni, de csak az jár a fejemben, hogy én csesztem el az egészet.

Mikor Anna ezredjére is megkérdezi, hogy ne maradjon-e éjszakára, kezdek türelmetlen lenni.

-Jól vagyok, esküszöm! – nézek bele egyenesen a szemébe. – Nem lesz semmi baj. Csak szeretnék kicsit... egyedül lenni.

Látom rajta, hogy nem hisz nekem, mégis mélyet bólint és szedelőzködni kezd.

-Nagyon szeretlek – ölel meg szorosan.

-Én is téged – viszonzom a gesztust. – Köszönöm, hogy itt voltál. Sokat jelent nekem.

-Bármikor – lassan elhúzódik, majd még egyszer végignéz rajtam.

Tudom, hogy pocsékul festek, de végül nem szól egy szót sem. Halványan elmosolyodik, majd kilép az ajtón.

-Ha bármi van, hívj! – még egyszer szorosan magához húz, majd elindul lefelé a lépcsőn, hogy a következő fordulóban teljesen eltűnjön.

Örülök, hogy van egy olyan barátnőm, mint Anna. Az életem egyik pillanatról a másikra omlott össze. Reggel még úgy keltem fel, hogy ma végre tiszta lappal kezdhetjük George-dzsal. Titkok nélkül, ő és én. De az élet megint közbe szólt. Mert az életnek mindig van egy B-terve. Ha Anna nem lenne, nem tudom, hogy éltem volna túl az elmúlt pár órát.

Alig ment el, de máris védtelennek érzem magam. A dolgok túl gyorsan történtek, és már semmit nem tehettem. Az egész egy csapda volt. Nekem. Toto Wolff rendkívül okos terve, amibe egyenesen belesétáltam. George pillanatok alatt tiltott le minden lehetséges platformról anélkül, hogy megmagyarázhattam volna bármit. Elvágott minden szálat, és a legszörnyűbb az egészben, hogy csak magamat okolhatom érte.