Miért pont te? - George Russell fanfiction

Harmincnégy

Szombat délelőtt – 9:40

Úgy döntök, nem veszek tudomást Zalánról és reménykedem a legjobbakban. Holnap mindent elmondok George-nak, így csak addig kell tartania a száját. Ha ma nem buktat le, akkor holnap már mindegy lesz.

Alex-szel mindketten megreggelizünk, míg a megbeszélés végét várjuk. Nemsokkal fél tíz után meg is érkezik a csapat. Úgy tűnik, mindenkinek jó kedve van. Cathlyn arcára is visszatér az ikonikus mosolya, amitől máris sokkal másabb a kisugárzása.

Valamiért egy ideje már gyanakszom rájuk. Sosem mutatták konkrét jelét annak, hogy lenne közöttük valami – ami rendkívüli profizmusra vall. De ahogy egymásra néznek, egymást támogatják, reagálnak a másik rezdülésére, elárulja őket.

-Mit eszünk? Éhen halok – panaszkodik George, ahogy odaér hozzánk.

-Mi már reggeliztünk – nézek rá.

-Na, szép – válaszol tetetett sértődöttséggel. – Míg mások halálra dolgozzák magukat, ti csak lógatjátok a lábatok. Nem szégyellitek magatokat?

-Nem – mosolyog rá Alex.

-Alex – Cathlyn tart az asztalunk felé. – Beszélhetnénk?

Alex nagyot sóhajt, de beleegyezően bólint. Feltápászkodik és a szőke nő kíséretében elhagyja az étkezőt. George hatalmas szemekkel néz utánuk.

-Te tudtál róluk?

-A kérdés inkább az, te honnan tudsz róluk – felvonja a szemöldökét.

Megvonom a vállam. – Jó emberismerő vagyok.

Egyetlen röpke pillanatra átfutni látok valami ismeretlen kifejezést az arcán. Nem szól egy szót sem, és ebből tudom, hogy valamin elgondolkodott – de nem fogja velem megosztani.

-Hozok valami kaját, utána mehetünk készülni.

Bólintok, de addigra már el is hagyja az asztalt.

Miután George is megreggelizik, elindulunk hátra a pihenőkonténerek felé. Őrült tömeg van a paddockban, a bokszutca tele van emberekkel. Két lépésenként utánunk fut valaki, hogy George-tól aláírást vagy képet kérjen, esetleg néhány szót válthasson. A legkülönlegesebb egy barnahajú kislány, aki egyenesen a semmiből áll elénk, ezzel megállásra késztetve minket. Sokáig nem szól egy szót sem, csak hatalmas zöld szemeivel George-ot nézi. Fején egy pár számmal nagyobb williamses baseballsapka van, kissé csálén áll rajta, de ettől még édesebb. Hat év körüli lehet, csodaszép pofival.

George kedvesen rámosolyog, mire a kislány a cipőjét kezdi fixírozni, de néha fel-felpillant. Megáll az eszem, szabályosan flörtöl George-dzsal, kuncogok magamban.

-Nagyon szép a barátnőd – szólal meg végül magyarul.

George rám néz, én pedig érzem, hogy elpirulok. Nemsokára az apukája is előkerül, aki rosszallóan néz lányára.

-Léna! – kiáltja el magát. – Mit mondtam neked? Maradj mindig mellettem – csóválja a fejét.

Lányáról most ránk vándorol a férfi tekintete. – Ó – látom, hogy teljesen eláll a szava, ahogy a williamses pilótára pillant mellettem. – Ne haragudjon – szabadkozik angolul.

-Nagyon szép kislány – mosolygok rájuk. Magyarul válaszolok, így Léna is érti.

-Igen – hebegi a férfi. – Csak hát elég komisz.

Leguggolok, hogy egy szintbe kerüljek a kislánnyal. – Szeretnél egy képet George-dzsal? Biztos, a sapkádat is szívesen aláírja.

Egy darabig még a cipőjét tanulmányozza, majd rám néz és sűrűn bólogat. – Te is rajta leszel a képen?