Miért pont te? - George Russell fanfiction

Hat

Kedd este - 20:00

Amikor Annától elbúcsúzom, még mindig mardos a lelkiismeret-furdalás. Nem ilyen vagyok, sőt kifejezetten távol áll tőlem az ilyesfajta viselkedés.
Nem vagytok barátok, nincs veszítenivalód, szólal meg egy hang a fejemben. Valószínűleg a kis közös kalandunk amúgy is véget érne a verseny után.

Hazafelé végig azon jár az agyam, hogyan fogom elmondani George-nak, hogy lebukott. Hogy tudom a titkát, amit olyan görcsösen próbált rejtegetni. Végül arra jutok, hogy egyszerűen csak szembesítem a ténnyel, utána pedig improvizálok. Zalán nem hagyott sok választási lehetőséget.

Mikor hazaérek, rezegni kezd a telefonom. Anna hív FaceTime-on. Nagy levegőt veszek és rányomok a zöld pöttyre. Az arca a teljes képernyőt beteríti.

-Mit fogsz tenni? - kérdezi izgatottan.

A szememet forgatom, mire komoran néz rám.

-Szerintem szólnod kellene Angelikának.

-Minek? Biztos, ő is akarna egy szaftos sztorit... George-ról - teszem hozzá, majd elhúzom a számat.

Angelika a főnökünk, a magazin főszerkesztője. Éppen Londonban van egy nagyszabású divat show-n, amit mi Annával a legkevésbé sem bánunk. Angelika a tökéletes Anna Wintour hasonmás. Az esetek 99%-ában sajátos véleménye van a dolgokról, és ha a te véleményed véletlenül ütné az övét, akkor jajj neked. Kifejezetten főnökösködő és utálatos. Csak akkor kedves, ha valamit elrontasz, és ő végre diadalmaskodhat feletted.

-Igaz - Anna olyan fejet vág, mintha citromba harapott volna. - Akkor, drága barátném, ezt jól megszívtad.

Nagyot sóhajtok, miközben a kanapéra rogyok.

-De komolyan! Most mit fogsz tenni?

-Elmondom neki. Lesz, ami lesz - vállat vonok és úgy teszek, mintha ez semmiség lenne, pedig belül mardos a fájdalom. Valószínűleg sosem áll majd velem szóba ezután.

-Nem lennék a helyedben.

-Kösz, ezzel sokat segítesz - mordulok fel.

-Hé, hé! - látom, ahogy felemeli a kezét. - Ne rám légy dühös!

-Tudod... egy kicsit megkedveltem a mai nap után. Mármint még azelőtt, hogy rájöttem volna, kicsoda ő valójában. Most pedig csak fájdalmasan ostobának érzem magam, amiért beleláttam bármit is ebbe az egészbe.

-Sajnálom.

-Én is.

Pár perc néma csend után elbúcsúzunk. Nem tudok mit mondani, és ő se igazán. Belekerültem egy lehetetlen helyzetbe.

Egy kicsit még elidőzök a kanapén, majd felállok és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Belépek a forró zuhany alá és hagyom, hogy zuhogjon rám a víz. Szeretném, ha az egész nap emlékét lemosná rólam. Eszembe jut, hogy George mennyire nem akart a munkájáról vagy a jelenlegi életéről beszélni. Nem tudom, milyen lehet híres sportolónak lenni vagy csak egyszerűen híresnek. Én biztos utálnám! Valószínűleg csak egy kis kikapcsolódásra vágyott. Ez vagyok neki, egy kikapcsolódás.

Hirtelen éles fájdalom hasít a mellkasomba, mert tudom, hogy ez mit jelent. Semmi nem volt igaz a mai napból. Pont annyira titok maradok, amennyire titkolni próbálta a valódi énjét.

Mikor már kellően nyomorultul érzem magam, megszólal a mobilom és visszaránt a földre. Hatalmas kapkodások közepette próbálok kiugrani a zuhany alól, aminek az lesz az eredménye, hogy a kád szélébe jól beverem a térdem.

-Basszus - úgy érzem, kettétört a porc benne.

Mire a telefon után nyúlnék, az elnémul és csak az értesítés villog a képernyőn. George.

Miközben a bal kezemmel a térdemet masszírozom, a másikkal gyorsan tárcsázom George számát.

-Hello - szólal meg szinte az első csengés után a vonal másik oldalán.

-Szia - a hangom egy oktávval feljebb ugrik. Lehetetlen, hogy ezt nem vette észre.

-Minden oké? - kérdezi gyanakvón.

-Persze - vágom rá talán egy kicsit hevesen. - Miért hívtál?

-Nyugi, ahogy ígértem, nem foglak zaklatni. Csak egyeztetni akartam a holnapot. Dél körül jó neked? A munkahelyed előtt megvárlak.

-Oké - kicsit beharapom a számat és ideges leszek, mert tudom, hogy ez mit jelent. Holnap délben minden kiderül.

-Biztos, minden rendben?

-Igen, csak elfelejtettem, hogy még írnom kell egy... egy cikket - nehezen jönnek az angol szavak, hirtelen fáradtság telepszik rám.

-Jól van, akkor nem is zavarlak. Jó éjt, Emma! - hallom a hangján, hogy mosolyog. Hirtelen megjelenik előttem az arca, a csillogó szeme, a hosszú szempillái és az a ragályos mosolya.

-Jó éjt, George - suttogom.

Éjszaka sokszor felriadok, görcsben van a hasam. Többször rosszat is álmodok. Utoljára egy sötét teremben állok, ahol egyetlen reflektor világít csak - engem. Sokáig nem merek megmozdulni, végül kiabálni kezdek, de csak a saját hangom visszhangzik. Majd egyre erősödő kacagást hallok magam körül, végül a sötétségből rengeteg ember arca rajzolódik ki. Rajtam nevetnek. Egy arcot ismerek fel csak a tömegből. George-ét.

-Milyen érzés, Emma? Mikor nincs hová bújnod? Mikor minden tekintet rád szegeződik és nem tehetsz ellene semmit? Érted már?

Patakokban folyik a könny az arcomról, mikor végre kinyitom a szemem és felébredek.