Miért pont te? - George Russell fanfiction

Hét

Szerda délelőtt - 9:00

Fogalmam sincs, hogyan jutottam el a szerkesztőségbe. Az egész út olyan volt, mintha a testem magától tudta volna, mit kell tennie, de az elmém teljesen tompa. A fáradság égeti a szemem, fejben pedig egy másik dimenzióban járok.

Mikor felérek az irodába, Anna már ott ül az asztala mögött. Nem kérdez semmit, és én ezért nagyon hálás vagyok. Lerogyok a székbe, bekapcsolom a gépet és miközben várom, hogy megjelenjen a bejelentkező felület, az asztalt fixírozom.

Zalán hangjától szinte ugrok egyet a széken.

-Jó reggelt, lányok! - rikkantja el magát. - Na, mi ez a búskomor hangulat? Semmi pletyka, semmi nevetgélés? Ez új nekem.

Nincs most ehhez kedvem, ezért nem figyelek rá.

-Hát jó - sóhajt egyet, majd elindul felém. - Emma, hogy állsz a kis közös ügyünkkel?

-George nem egy ügy - szűröm a fogam között.

-Nézd, mindkettőnk dolgát megkönnyítené, ha nem lennél ennyire ellenséges. Nem akarok neked rosszat, csupán az újság érdekeit nézem. Ez egy kiváló lehetőség neked, nekem és az egész csapatnak is.

-Attól, hogy ezt ismételgeted, nem lesz igaz - most már mélyen a szemébe nézek.

-Idővel rájössz majd, hogy ebben a szakmában csak így lehet érvényesülni - veti oda higgadtan. Úgy letörölném azt az önelégült mosolyt a képéről.

-Szóval mikor találkoztok? Holnap már sajtónap van, pénteken pedig kezdődnek a szabadedzések. Még ma el kellene kápráztatnod a fiút. Persze, ezzel a modorral elég nehéz lesz - lenéző pillantást vet rám.

Egy másodpercig bent tartom a levegőt és inkább válaszra sem méltatom.

-Oké, figyelj, nem akarok veled rosszban lenni - biztos? - Megígértem, hogy megteszem, amit kértél... kizsaroltál. Szóval nem kell ilyen lekezelően bánnod velem. Ma találkozom George-dzsal és elmondom neki, hogy mindent tudok róla. Muszáj úgy lennem vele, hogy nem fél attól, hogy lebukik. Így talán nyíltabban beszél majd előttem a belsős dolgokról is.

-Rendben, legyen így. De ha elijeszted, vissza se gyere ide! - azzal hátat fordít és kisétál az irodából.

Lüktet a halántékomon az ér, szinte hallom a vér áramlását is. A mellkasomban erős nyomást érzek, a torkomban pedig egy hatalmas gombóc próbálja megakadályozni, hogy kitörjön belőlem a zokogás.

-Tudom, hogy érdemben nem tudok segíteni, de kérlek, fogadj meg egy tanácsot - Anna nyugtatóan a hátamra helyezi a kezét és finoman simogatni kezd. - Ne kerülj hozzá túl közel! Légy tárgyilagos, barátságos annyira, hogy a bizalmába fogadjon, de mindig tartsd meg azt az egy lépés távolságot. Menni fog. Ez egy munka, ami igazából még jól is elsülhet. Gondolj erre.

Tudom, hogy Annának igaza van és nincs mit veszítenem. Ideje felnőttként viselkednem és megoldani ezt a problémát egyedül. Kihúzom kicsit magam a széken és rámosolygok Annára. Látom rajta, hogy ez őt is megnyugtatja. Visszaül a helyére, én pedig felhörpintem a maradék kávémat. Muszáj összeszednem magam.

A mosdóban még egy pillantást vetek a tükörben magamra. Barna hajam frissen mosottan omlik a vállamra. A színezett krém még mindig tartja magát az arcomon, egyedül a szempillaspirált kellett kicsit letörölni a szemem alól. A tükörképemre mosolygok, mire ő is visszamosolyog.

A zsebemben hirtelen rezegni kezd a telefonom. Angelika neve villog a kijelzőn. Már csak ez hiányzott.

Nagyot sóhajtok és fogadom a hívást. – Szia Angelika! Milyen London? – a hangom most egy oktávval feljebb ugrik és gyűlölöm magam ezért.

-Helló Emma! – túl boldognak tűnik. – London remek. De tudod, mi még pompásabb Londonnál? A brit akcentus, Emma. A brit akcentus – egyesével kihangsúlyozza a szavakat.

Összeráncolom a homlokom.

-Igen, az tényleg csodás – beleharapok az ajkamba, mert érzem, hogy valami rossz dolog van készülőben.

-Igen, nos úgy hallottam, hogy te mostanában sokat hallgatod ezt a dallamos kiejtést.

-Tessék? – a tükörben látom, ahogy tágra nyílik a szemem.

-Ugyan már! Komolyan azt hitted, hogy titokban tarthatod, hogy egy Forma-1-es versenyzővel járod a várost ahelyett, hogy a munkádat végeznéd? – Igen, naivan tényleg ezt hittem.

-De honnan...? – fogalmam sincs, mit mondjak.

-Az nem számít. Viszont ha már így alakultak a dolgok, megtehetnél egy szívességet és készíthetnél egy interjút a mi sármos George Russell-ünkkel. A tini lányok odáig vannak újabban ezekért az autóversenyzős fiúkért.

-Angelika, őszintén mondom, nem hiszem, hogy szívesen adna interjút egy női magazinnak. Még azt is eltitkolta előlem, hogy a Forma-1-ben pilóta. Gyanítom, nem véletlenül – próbálok meggyőző lenni, de tudom, semmi esélyem. Miért védem ennyire George-ot? Lehetett volna őszinte velem.

-Emma, tegyél meg egy szívességet magadnak, és hagyd ezt abba! Mire jövő héten visszatérek, az asztalomon legyen az az interjú. Vita lezárva! – ellentmondást nem tűr a hangja, én pedig nem szeretném tovább feszíteni a húrt.

-Rendben – a hangom megremeg, és csak remélhetem, hogy nem veszi észre.

-Most mennem kell. Jövő héten találkozunk – és már ki is nyomta.

Egy darabig még bámulom magam a tükörben. Szó szerint hányingerem van és legszívesebben hazáig futnék, bebújnék a takaróm alá és csak feküdnék ott. De találkozóm van, és a fiú, akivel kereken két napja ismerjük egymást, már most sokkal nagyobb rivalda fényt kap, mint azt szeretném.

Összeszedem magam és elhagyom a mosdót. Felveszem a táskám és meg sem várva, hogy Anna elbúcsúzhasson, kifordulok az irodából. Szinte leügetek a szerkesztőség lépcsőjén, majd kitárom a hatalmas ajtót magam előtt, ami nagyot nyikordul a heves mozdulatra.

Ahogy kilépek az ajtón, megpillantom George-ot. A szokásos baseball sapkát és napszemüveget viseli, de most nem sportos öltözetben van. Fekete szaggatott rövidnadrágot és egy feszülős fehér pólót vett fel, amitől teljesen eláll a lélegzetem. Valószínűleg észreveszi, mert egyből széles mosolyra húzza a száját és közben megvillantja tökéletes fogsorát.

-Azta mindenit - néz rám elismerően, majd közelebb lép és megölel. Ez annyira váratlanul ér, hogy pár másodpercig csak állok bénán, megdermedve. - Mondták már, hogy a Napra lehet nézni, de rád!

A fejem búbjáig elvörösödöm és elmormogok egy köszönömöt.

-Mit csinálunk ma? - nagyon lelkes. Valószínűleg azért, mert fogalma sincs arról, hogy mi következik most.

Meg sem várja, hogy válaszoljak, elindul, én pedig lógó orral sétálok utána. A gyomrom görcsben áll, hányingerem van. Nem akarom megtenni, de muszáj őszintének lennem vele.