Miért pont te? - George Russell fanfiction

Harmincnyolc

Szombat délután – 14:40

-Ezt most nem egészen értem – dadogom, miközben a földet bámulom. Kínos.

-Hát újságírónak készülsz, nem? – néz rám Cath ártatlanul, de látom a szemében, hogy a megjegyzése nem erre vonatkozott. Miért nem közli egyszerűen, hogy tudja? Nem értem, minek a színjáték, ha ilyen egyértelmű utalást tett.

-Igazából nem olyan újságíró szeretnék lenni – mélyen a szemébe nézek, hogy lássam a reakcióját. Összevonja a szemöldökét.

-Minden újságíró olyan újságíró – rántja meg a vállát. – Vagy nem értesz egyet?

Kezdem magam egyre feszültebben érezni ettől a beszélgetéstől.

-Nem – válaszolom határozottan. – Sosem lennék képes olyat tenni, amivel embereket bánthatok meg. Főleg olyan embereket, akik fontosak számomra. Az nem én lennék.

-Mondani akarsz ezzel valamit?

-Én? – nézek rá kikerekedett szemmel. – Nem. Ez csupán a véleményem. Itt mindenki azt gondolja az újságírókról és az egész sajtóról, hogy direkt rosszat akarnak. Pedig sok esetben egyáltalán nem ez vezéreli őket.

-Nem azt gondoljuk, hogy rosszat akarnak, csupán úgy érezzük, szeretik kiforgatni a szavainkat a nagyobb olvasottság reményében, aminek mi isszuk meg a levét – egyenesen a semmibe mered, miközben elhaladunk egy kisebb tömeg mellett a bokszok oldalánál. – Nézd – most hirtelen megáll, és én is így teszek – nem ellened akarok beszélni. Én csak azt mondom, hogy vannak olyanok, akik direkt keresik a botrányt, és ha valahol nem találják, akkor kreálnak egyet. Ez nem jelenti azt, hogy mindenki ilyen a szakmátokban. Szeretném azt hinni, hogy te más vagy – mosolyog rám, amitől még inkább görcsbe rándul a gyomrom.

-Mint mondtam – nagyot nyelek – sosem lennék képes ilyenre.

-Tudom – bólint, majd ismét elindul. – Ha kétségeim lennének, már rég nem lennél itt – hátra sem néz, úgy címezi nekem ezt a mondatot.

Pár pillanatig csak állok és magam elé meredek a döbbenettől, azonban hamar össze kell szednem magam. Nem tettem semmi rosszat, ismételgetem magamban, míg a Williams garázsához érek.

-Haragszol rám valami miatt?

-Nem – néz rám Cath. – Bízom benned, ahogy sokan mások is itt a paddockban – George felé sandít, aki éppen a versenymérnökével beszélget az autó mellett állva. – Ne hagyd őket cserben.

Meg sem várja, hogy válaszoljak neki, már George felé tart, engem pedig kétségek között hagy. Magamnak csináltam ezt az egészet, nem hibáztathatom őket semmiért. Csak remélhetem, hogy mindenki – beleértve Zalánt is – tartani tudja még egy kicsit a száját, hogy én beszélhessek George-dzsal. Nem akarok tovább titkolózni, főleg így, hogy egyre többen tudják a titkomat.

A plexi fallal egyvonalban állok meg és lopva George-ot nézem, ahogy Jamesszel, a versenymérnökével és Cathlynnel nevetnek valamin. Csak állok és nézem. Magamba szívom az összes pillanatot, amit a közelében tölthetek, mert nincs rá garancia, hogy miután megtudja az igazat, még látni akar majd. Az a csodaszép mosoly egyszerűen ámulatba ejt minden egyes alkalommal. Az egész jelenet olyan, mintha egy film lassított felvétele lenne. Amint George észreveszi, hogy őt nézem, lopva rám néz és pont úgy mosolyodik el, ahogy a csöpögős romantikus filmekben szokott a főhős, mikor a lány tudtára akarja adni, hogy csak az övé. Már-már olyan... de az képtelenség. A szívem nagyot dobban, és visszamosolygok rá.