Miért pont te? - George Russell fanfiction

Negyvenkettő

Vasárnap délután – 13:10

Ahogy sétálok vissza a bokszok felé, a fejemben keletkezett zűrzavar kezd tisztulni. Eszembe jutnak pillanatok... pillanatok, amik hirtelen teljesen más megvilágításba helyezik a dolgokat. A titkos telefonhívások, amiket a jelenlétemben kinyomott. Az üzenetek, amiket Carmentől kapott. Hirtelen a számhoz kapok. A képek, amik bejárták a sajtót itthon és külföldön a "titokzatos lányról". Az egész az ő műve volt.

Nem tudom szavakba önteni, amit érzek. Fájdalom, csalódottság, de leginkább talán düh. Dühös vagyok rá és magamra, amiért hagytam, hogy belerángasson ebbe az egészbe. Zalánra is, aki rám kényszerítette, hogy kerüljek közelebb George-hoz egy hülye cikk miatt. Soha nem kellett volna belemennem ebbe az egészbe. De már késő azon gondolkodni, mi lett volna, ha...

Bár belül darabokra szaggatott, amit megtudtam, igyekszem acélos tekintettel menni előre. George pihenője szerencsére nyitva van. Alex biztosan valahol pakolgatja az edzéshez a cuccokat, gondolom magamban, miközben besétálok és felmarkolom a táskámat. Igyekszem a lehető leggyorsabban eltűnni innen, mielőtt bárki kiszúrna. Lehajtott fejjel, szinte már-már futva indulok meg a forgókapu irányába. Ahogy elérem a kaput, lecsippantom a kártyámat és áttörök a sorompón.

A kapu egyik oldalán egy biztonságiőrt pillantok meg, akihez sebesen odarohanok.

-Uram! – magyarul szólalok meg, és szerencsémre a férfi tényleg magyar. – Megtenné, hogy leadja ezt a kártyát a Williams csapatnak, kérem? Sürgősen el kell mennem, életbevágóan fontos lenne, hogy visszajuttassa nekik! – könyörgőn nézek az idősebb férfira, aki valószínűleg látja a vörösre duzzadt szemeimen, hogy valóban nagy lehet a baj.

-Jól van, hölgyem? Ne hívjak valakit?

Megrázom a fejemet. – Nem kell, köszönöm. Csak, kérem, juttassa vissza ezt a kártyát a csapatnak!

A férfi egy másodpercig tétovázik, majd elveszi tőlem a belépőkártyát és lassan bólint.

-Rendben. De remélem, nem keveredett bajba – mutatja fel a kártyát.

-Nem, ne aggódjon! De tényleg mennem kell – nézek rá bocsánatkérőn, majd elindulok a VIP parkolón keresztül ki a nagy parkolóhoz.

A megérzésem most sem hagy cserben, a pálya mellett taxisok kisebb hada sorakozik, hogy elsőként ajánljanak fuvart a belvárosba a távozni kívánó szurkolóknak. A hagyományos taxik mellett a Bolt társaságtól is kint várakozik két kocsi, így feléjük veszem az irányt. Valahogy jobban szeretem az ő társaságukat, még sosem próbáltak meg lehúzni és mindig nagyon kedvesek a sofőrjeik.

Amint a két férfi megpillant, kedvesen rám mosolyognak.

-Jó napot, kisasszony! – néz felém az idősebbik. – Máris távozik?

-Jó napot! – viszonzom az üdvözletét. - Igen, a lehető leggyorsabban szeretnék visszajutni a belvárosba – nézek rá.

-Ahogy óhajtja – emeli fel két kezét megadóan a férfi. – Szálljon be, és már indulunk is!

Máskor az anyósülésen foglalnék helyet, de most csak csendre vágyom, ezért a sofőr mögötti hátsóülésre huppanok be. Mielőtt elindulnánk, a férfi még gyorsan megkérdezi a címet, majd beindítja az autót, és már úton is vagyunk.

A visszapillantó tükörben látom, hogy néha rám sandít. Tudom, hogy kérdezni akar valamit, ezért meg sem lepődök, amikor végül tényleg beszélgetést próbál kezdeményezni.

-Ön is Forma-1-rajongó?

-Nem, nem igazán szeretem ezt a sportot – válaszolom, miközben az ablakon nézek ki.