Miért pont te? - George Russell fanfiction

Huszonhét

Péntek délután – 12:40

Gyorsan elhúzódom és rendezem a vonásaimat.

-Egyébként mi van rajtad? – néz rám összevont szemöldökkel.

Teljesen megfeledkeztem a pulóverről. – Nicolastól kaptam. Eléggé lehűlt a levegő, én pedig nem erre készültem – nyújtom előre a csupasz lábamat.

-Jobban szeretem, ha az én cuccaimat hordod – néz rám jelentőségteljesen.

-Nyugi! Visszaadom neki – kacsintok rá. – Milyen volt az autóban?

Nagyot sóhajt. – Van min dolgoznunk, de összességében nem annyira vészes a helyzet. Persze egyszerűbb lenne, ha egy bajnokcsapatnál vezetnék.

Érzem a keserűséget a hangjában. Csodálom az elszántságát és az összeszedettségét annak ellenére, hogy az álma még várat magára. Mindenki tudja, hogy a Williams nem tud olyan autót tenni alá, amivel bajnoki címért versenyezhetne, sőt még a középmezőnyben sincsenek. Ellenben hatalmas tehetségként emlegetik.

-De tudom, hogy tanulnom kell még, és erre tökéletes a Williams. Nekik köszönhetem, hogy egyáltalán itt lehetek és esélyem van arra, hogy egyszer a Mercedes átültessen a saját autójába. És szeretném meghálálni nekik a fáradozásukat azzal, hogy mindent megteszek, hogy a csapat előrébb jusson – mosolyog rám.

Hogy lehet valaki ennyire szerény?, gondolom magamban Mindennek a pozitív oldalát nézi, egyáltalán nem mérges vagy elégedetlen, pedig sokkal többre képes és mégsem tudja bizonyítani. Alázatos, mindenre elszánt és céltudatos. De azt is látom rajta, hogy magában gyötrődik. Összeszorított fogakkal megy előre, nem törődve senkivel.

-Sietnünk kell – szólal meg Alex. – Most írt Cathlyn, hogy már csak rád és Nicholasra várnak.

-Rendben, menjünk egyenesen az irodába, később átöltözöm – válaszol George, majd ismét felém fordul. – A Williamsnél fél óra múlva.

Bólintok és elválunk. Míg ők tovább sétálnak, én megérkezem a Mercedes motorhome-jához, ahol Nicolas már vár.

-Lewis fent van, Totóval beszélgetnek, de bent megvárhatjuk őket – mosolyog rám.

-Rendben – bólintok, és elindulunk a bejárat felé.

Mikor felérünk a lépcsőn, Nicolas előhúz a zsebéből egy műanyag kártyát, amit lecsippant az ajtónál, mire a dupla üvegajtó szétnyílik. Hasonló az elrendezése az épületnek, mint a Williamsé, csak a dizájn más. Mások a színek, a bútorok és több az ember.

-Ülj le fent a kinti fotelekbe, mindjárt érkezem én is. Csak légyszi, ne kelts feltűnést, hivatalosan nem hagyhatnálak egyedül – kacsint rám, majd elindul a másik irányba.

Bátortalanul megyek fel a lépcsőn, nem sejtve, hogy mi vár rám. Itt három irodát is megpillantok. Kettőbe teljesen be lehet látni, a harmadiknak viszont az ablakai körbe reluxával vannak felszerelve, amiket most valaki lehúzott és elsötételt a kíváncsi szemek elől. Hirtelen párbeszéd üti meg a fülemet az utóbbi helyiség felől. Ahogy közelebb megyek, látom, hogy az ajtó résnyire nyitva maradt. Két férfi beszélget, rajtuk kívül senki nincs az emeleten. Csak a hangjukat hallom, de az arcukat nem látom, így nem is vagyok teljesen biztos benne, hogy kik vannak bent.

-Nem kell most döntened – szól egy mélyebb hang. – Még a szezon fele hátra van.

Ezt követi egy valamivel vékonyabb hang, de szinte semmit nem értek belőle, annyira gyorsan beszél. Nem teljesen értem, hogy miről folyik a diskurzus, ezért olyasmi jut az eszembe, amit egyébként sosem tennék. Ha sikerülne rögzítenem a beszélgetést, később vissza tudnám hallgatni. Biztos vagyok benne, hogy nem lehet véletlen, hogy ennyire elvonultan beszélgetnek.