Miért pont te? - George Russell fanfiction

Öt

Kedd délután - 17:40

Legnagyobb meglepetésemre mikor búcsúzásra kerül a sor, a szívem kicsit összeszorul. Nagyon jól éreztem magam, és nem szeretnék még elválni, de tudom, hogy Anna már türelmetlenül vár, George-nak pedig mennie kell.

-Jól éreztem magam - mosolyog rám, majd nagyot sóhajt. - Már várnak rám... - fejével a Mariott hotel felé int.

Szóval ezért futottunk egymásba kétszer is. Egy hotelben lakik, amin meg kellene lepődnöm, de valahogy ezzel a sráccal kapcsolatban már semmi nem tud meglepni.

Lassan bólintok és kicsit zavarba jövök. Nem tudom, hogy kellene elköszönnöm tőle, és ettől nagyon kínosan érzem magam. Szerencsére olvas a gondolataimban, mert közelebb lép és megölel. Egy másodpercre megdermedek, majd óvatosan viszonzom a gesztust.

-Köszönök mindent - elhúzódik és rám néz, majd az orrára tolja a napszemüveget és kacsint egyet. Felnevetek és belebokszolok a karjába.

-Szia George - búcsúzom és az ajtó felé fordulok. Minél hamarabb túl akarok ezen lenni.

-Lenne kedved holnap is együtt lógni? - kérdezi hirtelen. Visszatartom a lélegzetem, közben ő előveszi a telefonját és komoly arccal pötyögni kezd valamit. - Megadod a számod? - mikor észreveszi, hogy vonakodom, gyorsan még hozzáteszi. - Nem foglak zaklatni, ígérem. De így biztosan nem fogok beléd rohanni még egyszer.

Pimaszul rám mosolyog. Nem bírom megállni, én is vigyorogni kezdek.

-Jól van - nézek rá. - De csak a saját épségem miatt - teszem hozzá tettetett komolysággal.

Mi a fenét művelek?

Megadom neki a számom és még egyszer elköszönünk. Hirtelen rezegni kezd a telefon a kezemben és egy angol szám jelenik meg rajta. Felnézek, George már az utca végén jár, de még gyorsan visszanéz és rám vigyorog. Megcsóválom a fejem és belököm a szerkesztőség ajtaját.

Ahogy felérek a szintünkre, megpillantom Annát az íróasztala mögött. Elindulok felé, de mielőtt odaérnék, észrevesz és hevesen mutogatni kezd a karórájára. Késtem. Öt órát beszéltünk meg, de már fél hat is elmúlt. Sóhajtok és a bocsánatáért esedezem.

-Merre jártál? - támad le hevesen. Nem dühös, inkább kíváncsi.

-Egy... egy fiúval voltam - érzem, hogy elvörösödöm.

-Tessék?! - Anna önkívületi állapotba kerül. A szeme elkerekedik, az izgalomtól teljesen kipirul az arca. - Hogy hívják? Honnan ismered? Fogtok még találkozni?

Megcsóválom a fejem. - Vegyél levegőt is.

-Jó, jó, de mondd már! - hevesen integet a kezével mellé.

Lerogyok a székemre és mesélni kezdek. Mindent elmondok. Csak egy napja találkoztam George-dzsal, de már is annyi minden történt, hogy magam is meglepődök. Mesélek a brit akcentusáról, a gyönyörű szeméről, a reggeli kávés balesetről és a Margit-szigeti kiruccanásunkról. A legfontosabbat hagyom hátra.

-Tegnap, amikor elsőnek futottunk egymásba, meglepődött, mert nem ismertem fel.

-Ezt hogy érted? - néz rám meglepetten Anna.

-Mintha... - egy pillanatra elgondolkodom, mert őrültségnek hangzik majd. - Mintha híres lenne és tudnom kellene, hogy ki ő. Pedig esküszöm, soha életemben nem láttam.

-De mi? Színész? Zenész? Modell? - sandít rám.

-Fogalmam sincs - rázom meg a fejem. Már teljesen el is felejtettem az egészet és kezdtem elengedni.