Miért pont te? - George Russell fanfiction

Tíz

Szerda délután - 14:00

Délután két óra van, mikor benyitok az irodába. Anna a szokásos helyén ül, de ahogy meglát, felpattan és felém siet.

-Mi történt?

Tudja, hogy ideges vagyok, és valószínűleg azt is látja rajtam, hogy valami nem stimmel.

Nem szólok egy szót sem, csak a kezébe nyomom a mappát.

-Mi ez? - értetlenül néz rám, ezért kinyitom neki.

Gyorsan átfutja az első oldalt, majd belelapoz a többibe is.

-Ez egy...?

-Titoktartási nyilatkozat - vágom rá. - Most mit csináljak?

-De mit mondott?

-Hogy velem akarja tölteni a hét hátralevő részét - nagyot nyelek. Még mindig nem hiszem el. - De mivel már tudom, hogy ki ő, másképp nem lehet.

Egy percig elgondolkodik, majd izgatottan rám emeli a tekintetét.

-Miért vagy ilyen boldog? Éppen a halálos ítéletemet tartod a kezedben.

-Hát nem érted?

-Mit?

Anna nagyot sóhajt. - Ez a papír - emeli magasba a mappát - lesz a szabadságod kulcsa.

Összeráncolom a homlokom és közben azon filózom, vajon mit tett a reggeli kávéjába.

-Figyelj! Ha ezt aláírod, akkor nincs visszaút, nem szivárogtathatsz ki információkat, különben bűncselekmény elkövetője leszel. Tehát Zalán nem zsarolhat tovább.

Érzem, ahogy eljutnak a szavak a tudatomig. Hát mégsem kell elárulnom George-ot. Nem leszek rossz ember.

Hirtelen megkönnyebbülést érzek és látom a fényt az alagút végén. Hétfő óta görcsben áll a gyomrom. Két nap alatt annyi minden történt, hogy feldolgozni sem volt időm. Most végre azt érzem, hogy levegőhöz jutok. Talán mégsem kell Zalán bábjaként ugrálnom, becsapnom és átvernem embereket csak azért, hogy megtarthassam a munkát, amit szeretek.

-A jó öreg titoktartási szerződés - Annával összerezzenünk. Zalán kaján vigyorral az arcán közeledik felénk a folyosó másik végéről.

-Nincs választási lehetőségem - rázom meg a fejem. - Ennyi volt. Vége.

Zalán pár centire áll meg tőlem.

-Sokat kell még tanulnotok.

-Zalán, ezt nem lehet kijátszani. Nem teszem tönkre az életem egy cikk miatt! - elhatározom, hogy ezúttal kiállok magamért.

-Nem is kell - Zalán higgadt, kicsit sem látszik rajta, hogy csalódott lenne vagy bosszantaná a tény, hogy a terve megbukott.

-Helyes. Teljesen mindegy, hogy aláírom vagy sem, belsős információtok úgysem lesz már.

-Mennyit tud rólad George?

-Hogy érted?

-Tudja a teljes neved? A születési dátumod vagy hogy hol nőttél fel?

Nem értem, hova akar kilyukadni.

-Nem hiszem - ingatom a fejem. - Miért számít ez?

-Egy kis időre kölcsönvehetnéd Anna személyét.

-Ezt nem gondolhatod komolyan!

-Zalán, szállj le a földre - Anna szeme szinte szikrákat szór. - Túl messzire mész!

Látom, hogy Zalán élvezi a helyzetet, de nem akarom megadni neki a lehetőséget, hogy legyőzzön.

-Mindennek van egy határa – próbálok higgadtan beszélni hozzá. – Nem fogok törvényt szegni azért, hogy neked legyen egy-két jó cikked. Az egész nem ér ennyit.

-Csak a nevét kell kölcsön venned, így gyakorlatilag Annával kötik meg a szerződést. Rád nem vonatkozik a titoktartás, ők pedig nem tehetnek ellene semmit.

-Nem hiszem, hogy ez akár csak egy kicsit is legális lenne. Ha ilyen egyszerűen lehetne kiskapukat találni, akkor biztosan más újságok is meglépték volna már ezt.

-Ugyan – horkan fel Zalán. – Minden kis újság azt várja, hogy a nagyok terítsék nekik a friss információkat. Ezzel azonban sosem lesznek vezetők a piacon, mindig csak másokat fognak követni.

Idegességemben a számat harapdálom. Tényleg nem számít neki semmi és senki. Leginkább csak saját maga.

Mikor idekerültem, még kedveltem Zalánt. Sokat nevettünk a közös konyhában ebédidőben, ahogy a többiekkel is. Sosem gondoltam volna, hogy képes ilyen messzire menni, ha munkáról van szó. Érzem, hogy a gyomrom ismét görcsbe rándul és mire bármit tehetnék, könnyek árasztják el az arcomat.

-Miért jó ez neked? – nem emelem rá a tekintetem, a földet bámulom.

-Hogy miért? – ideges. De nem úgy, mint eddig. – Mert azt gondolják, hogy nem végzem jól a munkámat. Visszaesett az olvasottság és azt akarják, hogy számokat produkáljak, különben szedhetem a cuccom. Hát ezért!

Döbbenten állunk Annával és fogalmunk sincs, mit mondhatnánk. Kinyitom a számat, majd becsukom, mert nem találom a megfelelő szavakat. Gyakorlatilag most vallotta be, hogy ki akarják rúgni, és nekem kellene megmentenem ettől.

Nagyot sóhajt. – Éppen ezért örülnék, ha felnőnétek végre, és segítenétek.

Megdörzsöli a homlokát. Nem lehetett egyszerű erről beszélnie, főleg nekünk. Egy kicsit megsajnálom, és ahogy látom, Anna is vívódik magában. Ha bevállaljuk ezt az egészet és lebukunk, akkor sokkal nagyobb problémánk lesz az elbocsájtásnál. Ha viszont beválik a tervünk, akkor mindannyian nyerünk.

-Ha beleegyezünk és valamilyen csoda folytán nem bukunk le – kezdem halkan – Anna is maradhat?

Zalán rám emeli a tekintetét és komolyan elgondolkodik.

-Hát persze – lassan bólint.

Annára nézek, és látom, hogy még nem döntötte el, szeretné-e kockáztatni a jövőjét Zalán miatt. Pár percig még némán ácsorgunk és arra várunk, hogy Anna elhatározásra jusson. Valószínűleg ő is érzi a nyomást, mert hirtelen felteszi mindkét kezét megadóan.

-Jó – szakad ki belőle. – Csináljuk! Most már úgyis a pokolra kerülünk mind.

Elhúzom a számat a túlzott őszinteségét hallva. Nem szeretnék belegondolni abba, hogy hány pontban készülök megsérteni a törvényt. Viszont megremeg a gyomrom, ha arra gondolok, hogy a következő pár napot még George-dzsal tölthetem.

Ahogy most állnak a dolgok, ennél már csak rosszabb jöhet.

Míg Anna a papírokat tölti ki, én gyorsan írok George-nak, hogy tudassam vele, kész vagyok aláírni a kedvéért a titoktartási nyilatkozatot. Néhány emojival válaszol, amiből arra következtetek, szereztem neki egy jó napot. Megbeszéljük, hogy amint megvannak a papírok, visszamegyek hozzá hotelbe, és átbeszélünk mindent.

-Jól van – sóhajtok fel. – Ha itt végeztem, a hotelben találkozom vele.

-Ne felejtsd el, hogy az Emma csak egy becenév, amit az iskolában ragasztottak rád, és azóta mindenki így hív. Próbáld természetesen kezelni az egészet. Mint amikor tegnap együtt lógtatok.

-Tudom, tudom! – ideges vagyok az egésztől és az elmúlt fél órában már ezerszer megbántam, hogy belementem ebbe. – Kezdem azt kívánni, bár sose találkoztam volna vele, és akkor mindketten normálisan folytathatnánk az életünket.

Zalán komolyan rám néz. – Úgy tűnik, valamiért ragaszkodik hozzád, és ez nem mindennapi, higgy nekem. Ezek a srácok nem engednek csak úgy közel magukhoz akárkit. Az, hogy a menedzsere belement ebbe, kész csoda.

Ettől csak még borzalmasabban érzem magam.