Miért pont te? - George Russell fanfiction

Huszonkettő

Csütörtök délután - 17:10

Nagyot sóhajt és legnagyobb meglepetésemre kinyomja a hívást. A lány azonban sokkal elszántabb, pár másodperc múlva George telefonja szinte felrobban a rengeteg üzenettől, amivel valószínűleg Carmen megbombázza. Gyorsan lenémítja a készüléket és a fotelbe hajítja. Megint ideges, ahogy minden egyes alkalommal, ha valaki telefonon keresi. Eddig azt hittem, ezek munkahívások, de a kegyetlen igazság az, hogy most már tudom, Carmen miatt ideges állandóan.

Nagyon szeretnék rákérdezni, pontosan mi is van most velük, de tudom, hogy ehhez aztán tényleg semmi közöm. Így végül máshogy teszem fel a kérdést.

-Minden rendben?

-Persze, csak tudod, hogy van ez... a család aggódik - hirtelen megdermed. - Ne haragudj! Hogy lehetek ennyire idióta? Nem úgy értettem.

-Semmi baj - tudom, hogy a szüleim miatt szabadkozik, pedig sokkal fájdalmasabb az a tény, hogy a szemembe hazudik, mint az, hogy egy pillanatra megfeledkezett hányatott sorsomról.

-Lassan mennem kell edzésre. A bajnokok sosem pihennek - mosolyog rám. - És a kockáim sem maguktól lettek.

-Úgy hallottam, szereted mutogatni őket - húzom fel a szemöldököm, mire elneveti magát.

-Miért kellene eltakarnom őket, ha már annyit dolgozom értük?

Megforgatom a szememet. Néha nagyon el van telve magától.

-Simogatja az egódat, hogy a lányok csorgatják a nyálukat, ugye? - fogalmam sincs miért szalad ki a számon a mondat.

A mosolya most még szélesebb, tökéletes fogsora kivillan, a szeme élettel teli csillogása pedig szinte beragyogja a szobát. Csak állok és bámulom, mert annyira tökéletes, hogy fizikai fájdalmat érzek, ha arra gondolok, egyszer eljön a végső búcsúnk ideje.

-Tévedsz, nem miattuk csinálom - rázza meg a fejét. - De mióta tudom, hogy nézegeted a képeimet, még keményebben edzek.

-Hogyan...? - naiv vagy Emma, ha azt hitted, nem fog rájönni, szólal meg egy kis belső hang a fejemben.

Érzem, hogy a fejem búbjáig vörösödöm, és George-nak ez még jobban tetszik.

-Jól áll neked a vörös - csipkelődik tovább. - Viszont bármennyire is szeretnék maradni, tényleg mennem kell edzésre, különben Alex ki fog nyírni.

Bólintok és összeszedem a holmim.

-Nekem is ideje hazamennem. Hulla fáradt vagyok és ez még csak az első nap volt. Nem értem, hogy bírjátok - ingatom a fejem.

-Az évek és a rutin - vonja meg a vállát.

Miközben kisétálunk az ajtón, elfog az idegesség. A mai nap után tényleg nem tudom, hogy mi is van köztünk és zavar ez a bizonytalanság. Az elköszönés emiatt kínosra sikerül. Egy darabig állunk egymással szemben a folyosón, egyikőnk sem tudja, mit mondjon vagy tegyen. Végül Alex szakítja meg tétovázásunkat.

-Készen állsz? - a folyosó végéről közeledik felénk. - Sietnünk kell, különben a fél csapat lent fog tobzódni a teremben.

Szemével felváltva néz George-ra és rám.

-Hol van az edzőcuccod?

A williamses pilóta vegignéz magán. Még mindig farmershortot és a csapat nevével fémjelzett pólót visel.

-Adj egy percet és már mehetünk is - válaszolja edzőjének George. - Fogadj meg egy tanácsot és a hátsó kijáratot használd, a média még biztosan nem adta fel - fordul vissza hozzám.