Miért pont te? - George Russell fanfiction

Tizenhat

Csütörtök délelőtt - 9:15

Csak ülök és bambán bólogatok, mintha érteném, miért mondja ezt, pedig egyáltalán nem értem. Egy ponton el is mosolyodom, miközben érzem, hogy a szívem egy kis darabja megint eltört. Fojtogató, kínos csend telepszik ránk. George az arcomat fürkészi, én pedig egyre szélesebb mosolyt erőltetek magamra.

-Minden okés, Emma? – aggódó arckifejezése láttán, gyorsan megrázom a fejem.

-Persze. Miért ne lenne?

Alex és George összenéznek.

-Nézd, szeretnélek megkímélni annyi stressztől, amennyitől csak lehetséges. Nem szeretném, ha újságírók követnének, fényképeket hoznának le rólad és azon csámcsogna a sajtó, hogy milyen viszony fűz minket össze – szinte egyetlen szusszal darálja ezt el.

-Logikus. Nyilván így neked sem kell kellemetlen magyarázkodásba bocsátkoznod – vetem oda.

A szeme elkerekedik, majd látom, ahogy összefut a két szemöldöke a homlokán.

-Tessék? Figyeltél rám az előbb? – próbál higgadt maradni. – Nem magam miatt teszem, hanem miattad. Védeni próbállak, ha nem tűnt eddig fel.

-Rendben, legyen így – gyerekes duzzogással válaszolok, amit én magam sem tudok megmagyarázni.

-Így is lesz – erősködik. – Alex és én a saját autómmal megyünk a Hungaroringre. Te a kísérő autóval jössz, így senki nem fog meglátni és nem kezdenek elméleteket gyártani.

Bólintok és lenyelem a könnyeimet.

George lassan feláll a fotelből és elindul felém. Megáll előttem és letérdel, majd mélyen a szemembe néz. Fogságban érzem magam.

-Nem tudod, mire képesek az újságírók – ez végleg összetöri a szívem. Pontosan tudom, mire képesek. – Óvatosnak kell lennünk.

-Jól van, megértettem.

Ahogy a tekintetünk ismét találkozik, a gyomrom bukfenceket hány. Annyira szeretném megsimogatni az arcát, a kis mosoly almácskáit, a száját. Szeretnék beletúrni aranybarna hajába. De nem tehetem. Ő nem az enyém, és úgy kell tennem, mintha nem is ismernénk egymást. Sosem voltam jó színész, és jelenleg a hazugságom és érzelmeim közti lavírozás sem segít a helyzeten.

Lassan elfordítom a fejem és a kávéfőző melletti kávéfoltot kezdem fixírozni. Sokkal könnyebb összeszedettnek lennem, ha nem nézek rá, ha nem látom az arcát.

-Van még valami más is, amit tudnom kell a mai nappal kapcsolatban?

Nagy levegőt vesz, feláll és elsétál a másik irányba.

-A csapatmegbeszélésre és a pályabejárásra nem vihetlek magammal, de addig élvezheted a VIP vendégek számára fenntartott helyiség vendégszeretetét és minden szolgáltatását. Később megmutatom, hol szoktam készülni a versenyre és talán még az interjúra is be tudlak csempészni. Alex mindenben a segítségedre lesz, ha elakadnál, illetve bemutatlak pár kedves ismerősömnek a paddockban is, akikben szintén megbízhatsz. Körbe sétálhatsz a bokszoknál, de kerüld a feltűnést. Azt nem szeretik.

-Ígérem, észre sem fognak venni – válaszolom gépiesen.

-Még mindig duzzogsz? Hidd már el, hogy nem akarok neked rosszat! – oldalról látom, ahogy a homlokát masszírozza.

-Nem duzzogok – elhúzom a számat, bár az általa használt szó jelentésében nem vagyok teljesen biztos.

-Lassan indulnunk kell – szól közbe Alex. – Javaslom, hogy mindenki tegye félre a sértettségét, különben nagyon hosszú lesz ez az amúgy sem egyszerű nap.