Miért pont te? - George Russell fanfiction

Kettő

Kedd reggel - 6:15

Az aznapi srácról álmodom. Hallom az erős akcentusát, de egy szót sem értek abból, amit beszél. Mintha egy teljesen idegen nyelven szólalna meg. Látom halványan a mosolyát és a csillogó kék szemeit. A hosszú szempillái ismét megérintik az arccsontját, aminél elbűvölőbb dolgot szerintem még életemben nem láttam. Érzem, ahogy elpirulok, de nem tudom levenni róla a szemem. Szeretnék megszólalni, de egyszerűen nem jön ki hang a torkomon. A kép halványulni kezd, a hangja egyre távolabbi. A következő pillanatban pedig már a telefonom hangja ránt vissza a valóságba.

-Halló – szólok bele álmosan.

-Emma! – Anna hangját hallom a másik oldalon. – Nem küldted el a cikket.

-A fenébe! – szakad ki belőlem. – Egy percet adj és ott lesz a postádban.

Kikászálódom az ágyból, felcsapom a laptopomat és már keresem is a cikket. Gyorsan átdobom Annának, mire egyből jön a köszönő e-mail. Elmosolyodom. A lelkesedésem azonnal alább hagy, amikor meglátom a mikró óráján az időt. Negyed hetet mutat, és úgy érzem, hogy a szemem mindjárt kifolyik. Készítek egy kávét, gyorsan átfutom a leadásra szánt cikkeket és készülődni kezdek. Úgysem tudnék visszaaludni, ezért bemegyek hamarabb, így legalább négy körül el tudok kéredzkedni. Szeretném megnézni a H&M őszi kollekcióját a boltba kerülés előtt, szükségem lesz hozzá a jövő heti cikkemhez.

Úton a szerkesztőség felé eszembe jut a tegnapi srác. Ismét felébred bennem a kíváncsiság, hogy ki lehetett ő. El is határozom magamban, hogy megpróbálok utána keresni, milyen külföldi hírességek tartózkodnak jelenleg Magyarországon. Azt hiszem, a brit vonalon kellene elindulnom, ez a legerősebb nyom jelenleg hozzá.

Amikor leszállok a kettes villamosról a Vigadó téren, egy pillanatra megállok és végignézek a Dunán. A város még csak most ébredezik, de már most őrjítő meleg van. Emberek lézengenek a hosszú sétáló utcán, de koránt sem annyian, mint majd pár óra múlva. Néhányan a rakparton sétálnak, míg a kevésbé lusták már a reggeli futásuk végén járnak. Gyönyörű ez a város, állapítom meg magamban.

Gyorsan az egyik kis kávézó felé veszem az irányt. Ugyan már túl vagyok az első kávén, de a korai ébresztő miatt megengedek magamnak még egyet és egy croissant is elveszek az egyik kiskosárból. A pénztáros már kedvesen mosolyog. Egész nyáron ide jártunk Annával kávéért - naponta akár többször is. Visszamosolygok és a szokásos borravalót is beleteszem a kis perselybe.

Alig lépek ki az ajtón, egy hatalmas lökést érzek, majd látom, ahogy a kávém hangos puffanással a betonon landol. A tető lerepül róla, a finom ital pedig egy hatalmas tócsaként terül szét az aszfalton. A fehér cipőm egy részét is beteríti. Ahogy nézem a lábam előtt elterülő felfordulást, érzem, hogy felforr az agyam a dühtől. Felkapom a fejem és keresem a felelőst a szememmel.

-Nem hiszem el - szakad ki belőlem indulatosan.

Pár centire áll tőlem, a fejét fogja, de látom, hogy mosolyog. Mikor rá emelem dühös pillantásom, próbál komolynak tűnni, de még így sem megy neki. Villámokat szórok a tekintetemmel.

-Esküszöm, nem direkt csinálom - szólal meg végül felemelt kezekkel. Az akcentusa pont annyira csábító, mint tegnap volt. Ugyanazt a sapkát és napszemüveget viseli, viszont most edzőcuccban van.

Lemondóan sóhajtok, és magam is meglepődök, de hirtelen ellágyulnak a vonásaim.

-Mindegy - ingatom a fejem.

-Meghívlak egy másikra - mielőtt bármit felelhetnék, belép a kávézóba és a pulthoz siet. Ahogy megszólal, a pult mögött álló lány elpirul.