Miért pont te? - George Russell fanfiction

Huszonöt

Péntek délelőtt – 8:40

-Én... nem... – hebegem.

-Emma szeretné tudni, hogy mi történik akkor, ha a szabadedzésen összetöröm az autót – George arcán széles mosoly terül szét.

A kiscsapat felnevet. – Akkor kezdjük újratárgyalni a béreket – nevet Tim. – Komolyra fordítva a szót, mindenki összeszorítja a fogát és az addigi száztíz százalékon felül belead még kilencven százalékot a munkába. Nincs mese, a shownak mennie kell tovább és nekünk a színpadon kell állnunk.

-Persze, néha bosszúsak vagyunk, hiszen a csapatnak sok munkája van az autóban, és mindenki a legjobbat szeretné nyújtani. De ilyenkor nincs idő a sértődésre, nem állhatunk meg és kezdhetünk ujjal mutogatni egymásra – veszi át a szót egy magasabb, Timnél valamivel idősebb férfi.

-Inkább az idő az, ami sokszor ellenünk dolgozik. Ilyenkor mindenki feszült, de sosem egymásra haragszunk. Mindenki saját magával szemben támaszt elvárásokat, hiszen együtt nyerünk és együtt veszítünk, de ehhez az kell, hogy a saját munkáját mindenki a tőle telhető legmagasabb szinten végezze.

-Elképesztőnek tartom mindazt, amit véghez visztek – nem hazudok, komolyan lenyűgöz a munka, a csapatmorál, a kölcsönös tisztelet, aminek a szemtanúja vagyok.

Korábban semmi értelmét nem láttam ennek a sportnak. Nem értettem, mit szeretnek az emberek benne. Hiszen kilencven százalékban minden a pénzen és a szerelőkön múlik, és csak a munka tíz százalékát végzi maga a pilóta. De már egészen másképp látom. George mindennap száztíz százalékon pörög, edzésekre jár, csapatmegbeszéléseken vesz részt, a sajtónak és a szponzoroknak igyekszik megfelelni, hogy nap végén beülhessen egy olyan autóba, amilyet rajta kívül összesen tizenkilencen vezethetnek a világon. Majd odamegy ezekhez a csodálatos emberekhez, és nemcsak megköszöni a munkájukat, de segíti is azt. Cserébe a csapat megálmodja és összerakja neki azt az autót, amiben jól érzi magát, amiben megmutathatja a tehetségét. Ez messze nem a legjobb autó, és ezt ők is pontosan tudják, de a lelküket kihajtják azért, hogy egy napon a pilótájuk megkapja azt az elismerést, amit megérdemel. Közben ott a közös cél, ami miatt minden egyes napnak értelme van: a csapat. Mindannyian a Williamsnek köszönhetik a munkájukat és az esélyt arra, hogy egyek lehessenek a királykategória munkatársai közül. Ez pedig csak keveseknek adatik meg.

-Köszönjük – mosolyog rám Tim és úgy mindenki más is az asztalnál. – De ne aggódj, megértjük, ha végül mégis inkább George-ot választod – kacsint rám, mire érzem, hogy elvörösödöm. Hirtelen nagyon melegem lesz, ezért kicsit fészkelődni kezdek a széken.

-Na, jól van, fiúk, elég lesz! Ideje lassan indulnunk – néz az órájára Cathlyn. – Rengeteg dolgunk van ma.

A csapat elkezd szedelőzködni, mi pedig gyorsan elpusztítjuk a tányérunk tartalmát. George-nak sokkal jobb kedve van, látom, ahogy evés közben lopva rám mosolyog.

-Mi az? – nézek rá kérdőn.

Megrázza a fejét. – Hihetetlen vagy.

-Most miért?

-Fél perc alatt mindenkit az ujjad köré csavarsz. Először a barátaimat, most meg a csapatomat.

Meg szeretném kérdezni tőle, hogy mi a helyzet vele, de a Carmen-dolog miatt elhatároztam, ezentúl kétszer meggondolom, mit mondok ki hangosan.

-Nem tehetek róla, hogy ennyire ellenállhatatlan vagyok – rántom meg a vállam, miközben elvékonyított hangon beszélek, mintha tényleg így gondolnám. Pedig egyáltalán nem ezt gondolom magamról.