Miért pont te? - George Russell fanfiction

Huszonhárom

Csütörtök este – 19:15

-Ahogy gondoljátok, ez már nem a mi hatáskörünk – néz felváltva rám és George-ra Toto.

Miután a megbeszélésnek vége, mindenki visszavonulót fúj. A beszélgetés kínos részét ránk hagyják, mert ezen a ponton én is és George is érzi, hogy néhány dolgot tisztáznunk kell.

-Őszintén sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok. Sosem akartam neked ártani – kezdi a fiú. – De az első pillanattól fogva van benned valami, ami miatt a közelemben akarlak tudni. Olyan más vagy – keservesen felnevet. – Őrültség az egész, és totálisan megértem, ha most idiótának gondolsz.

Még mindig a nyitott erkély ajtónál áll, hátát a keretnek veti, fejével az eget kémleli. Jó pár méter távolság van köztünk, ami ebben a pillanatban tökéletesen reprezentálja a helyzetünket. Sosem fog működni ez a valami közöttünk. A vonzódás tagadhatatlan. Valahányszor rám néz, libabőrös leszek és minden porcikám arra vágyik, hogy megérintsen. De két teljesen különböző világban élünk, és bármit is teszünk, valaki mindig sérülni fog. Hazugságot hazugságra halmozunk, amivel folyamatosan bántjuk a másikat. Titkokat őrzünk.

-Nem őrültség – töröm meg a hosszú csendet, ami beállni látszik közöttünk. – De te is tudod, hogy ez sosem fog működni.

-Miért? Miért ne működhetne?

Nagyot sóhajtok. – Teljesen más életet élünk, mások a lehetőségeink.

-Velem jöhetnél.

Most rajtam a sor, hogy keservesen felnevessek.

-Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Albonnak igaza volt. Aki nem ebben a világban nő fel, annak ez örök kínszenvedés lesz.

-Sokan nem ebben a világban nőnek fel, mégis bekerülnek ide és helyt tudnak állni.

-Nem a Forma 1-ről beszélek, és ezt te is pontosan tudod – nézek rá szemrehányóan. – Te bármikor kedvedre jöhetsz-mehetsz magánrepülővel, ide-oda utazhatsz a világban, drága autókkal járhatsz, oda költözöl, ahová csak akarsz. A fél mezőnynek Monacóban van háza. Én ezeket nem tehetem meg.

-A pénz a baj? – végre felém fordítja az arcát.

-Nem érted... – rázom meg a fejem. – A háttér, amivel érkezem, az a baj. Egy szendvicset nem tudnék venni a világ másik végében. Akkor hogy tarthatnék veled bárhová? Huszonhárom vagyok, terveim vannak, amit nem dobhatok el egy hirtelen fellángolás miatt.

Némán néz rám. Látom a szemében, hogy pontosan tudja, igazam van.

-Nem akarok elbúcsúzni ezután a hétvége után. Muszáj látnom még – szinte könyörög a szemével.

-Én sem – vallom be. – Nem lehetne, hogy egyelőre csak egyik napot vesszük a másik után?

Fáj ezeket kimondanom, de ezzel egy kicsit magamat is készítem az elválásra. Felesleges ezen bármit magyarázni. Ez egy csodálatos hét, egy izgalmas közös kaland, de a vasárnapi verseny után mindenki visszatér oda, ahova való.

-De, legyen így – bólint. Ellöki magát az ajtókerettől és felém halad. Alig pár centire áll meg tőlem, az arcom a két tenyere közé fogja és megcsókol. Ebben a csókban most tényleg benne van minden. Egyik kezét szorosan a derekam köré fonja, mintha sosem akarna elengedni, a másikkal a tarkómat támasztja. Lábujjhegyre kell állnom, hogy rendesen felérjem, és ettől az egész még inkább álomszerűvé válik. Meleg ajka az enyémet simogatja, a nyelvünk puhán fonódik össze. A bizsergés megint átjárja az egész testem, úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta.