Miért pont te? - George Russell fanfiction

Harminchét

Szombat délután – 13:50

-Hogy érzed magad?

A kanapén ülünk, a lábam keresztbe van vetve az övén, a fejem a vállán pihen. Kezemmel a csuklóján levő karkötőket piszkálom, miközben ő a szokásos pózban lehunyt szemmel piheg. A légzése egyenletes, szinte hallom a szívdobbanását és látom, ahogy a mellkasa lassan emelkedik, majd süllyed. Megint olyan, mintha csak mi ketten lennénk, pedig a konténer falain kívül többszáz, sőt inkább -ezer ember lázasan készülődik a délutáni időmérőre.

Egy pillanatra olyan, mintha kihagyna egy lélegzetvételt, megáll a mellkasa, majd végül egy nagyobb sóhaj szakad ki belőle.

-Hogy érted?

Vállat vonok. – Nem tudom. Mit érzel az időmérővel kapcsolatban?

Lassan fészkelődni kezd, mire felkapom a fejem és ráemelem a tekintetem. – Baj van?

-A szabadedzésen az autó nem igazán... úgy viselkedett, ahogy kellett volna – ismét nagyot sóhajt. – Valami nem volt jó – összeráncolja a homlokát, de továbbra sem néz rám. – Most az időmérőre kipróbálunk egy másik beállítást, ami remélem, megoldja a gondokat.

Nem szólalok meg, csak tovább babrálok a karkötőkkel. Most felemeli a fejét és végre rám néz.

-Még meg sem kérdeztem – felvonja a szemöldökét – neked hogy tetszett a szabadedzés? Még mindig úgy gondolod, csak körbe-körbe autókázunk? – mosolyra húzza a száját.

-Tulajdonképpen megjött a kedvem hozzá. Talán én lehetnék az első női Forma-1-es pilóta – nézek rá komolyan.

Látom, ahogy leolvad az arcáról a mosoly és komoran néz rám. – Tessék?

-Nem nagy dolog – nézek rá ártatlan tekintettel. – Szerintem nekem is menne.

Látom George arcán az értetlenséget. Nem tudja eldönteni, komolyan gondolom-e vagy csak ugratom. Imádom, mikor sikerül összezavarnom.

-Egy fenéket! – szakad ki belőle, mire hangos nevetésben török ki.

-Nyugi, csak vicceltem. De az arcod minden pénzt megért – nem tudom abbahagyni a nevetést.

Úgy tűnik, nem vette jó néven a dolgot, mert ádáz csiklandozásba kezd, amitől még hangosabban felnevetek, szinte már visítok.

-George! George, hagyd abba! Be fogok pisilni – kiabálom mindhiába. – Komolyan mondom!

-Szóval akkor, mit is akartál az előbb mondani? – hirtelen megszűnik a csikis érzés, és én újra levegőt tudok venni.

-Jó, elismerem, hogy ez egy piszok nehéz sport – egy pillanatra beharapom az ajkam és belenézek a kék szemébe. – Tudod, amikor Lance Stroll belecsapódott a falba, nagyon megijedtem. Onnantól kezdve csak azért imádkoztam, hogy egyben visszaérj a bokszba és soha ne kelljen hasonlót látnom veled.

George arcára kisfiús vigyor ül ki, amit egyáltalán nem értek. Éppen az előbb mondtam el neki, hogy hogy érzek az egész autóversenyzéssel kapcsolatban, ő meg itt vigyorog rám.

-Mi az? – nézek rá értetlenül.

-Te féltesz engem – a mosolya most még szélesebbre húzódik.

-Nem! – vágom rá. – Mármint nem csak téged. A többieket is. Szerintem mind őrültek vagytok.

-Te tényleg féltesz engem – Jézusom, mintha Lando ülne velem szemben. – Valld be!