Miért pont te? - George Russell fanfiction

Huszonnégy

Péntek reggel – 6:55

Még félálomban vagyok, amikor mocorgást érzek magam mellett az ágyon. Az első pár pillanatban el sem jut az agyamig a dolog, így nyugodtan fekszem tovább az oldalamon. Hirtelen azonban belém nyilall a felismerés. Ki van az ágyamban és miért? A szemem kipattan, én pedig villámgyorsan ülök fel az ágyban. A szoba kicsit sem ismerős, fogalmam sincs hol vagyok.

-Emma? – George reggeli morgós hangja üti meg a fülemet.

Megdörzsölöm a szemem, hogy jobban lássak a félhomályban. A függönyök még be vannak húzva, így nem világít be a reggeli napsugár. Magam mögé nézek és ekkor találkozik a tekintetünk. Egy álmos arccal és élénk kék szempárral találom magam szemben. A haja torzonborz, mint egy kisfiúnak, aki a délutáni szunyából kelt fel épp.

Kifújom a levegőt a megkönnyebbüléstől. Egy pillanatra minden emlékem homályos, ami az előző estével kapcsolatos. Aztán szépen lassan derengeni kezd minden. Tényleg minden.

-Majdnem elfelejtettem, hogy veled aludtam el – harapok bele az ajkamba.

George reggeli mosolya még a szokásosnál is ellenállhatatlanabb.

-Gyere ide – húz vissza az ágyba.

A hátán fekszik, én pedig a mellkasára hajtom a fejem. A bal kezemet keresztbe vetem a hasán, míg ő szorosan átölel mindkét karjával. Rajta csak egy alsónadrág van, ezzel szemben én nemcsak a pólóját, de a fürdőköntöst is magamon viselem még. Valószínűleg ebben nyomott el az álom.

-Régóta nem aludtam ilyen jól – töri meg a csendet. Még kicsit rekedtes a hangja, amit iszonyat szexinek találok.

-Nem kellene annyit bulizni – heccelem már korán reggel.

Halkan felkacag, amitől a kezem alatt megfeszülnek az izmai. Érzem, ahogy kirajzolódnak a kockák a hasán. A hasamban hirtelen megérzem azt az ismerős nyomást.

-Mi a mai menetrend, Mr. Russell? – próbálok brit akcentussal beszélni, de borzalmasan rosszul megy.

-Ezt ne csináld többet – nevet fel hangosan.

-Emlékszem ám a tegnapi megjegyzésedre – sandítok rá.

-Én is emlékszem arra, hogy mit kérdeztél elalvás előtt – megdermedek. Azt hittem, azt reméltem, hogy azt csak álmodtam.

-Haragszol? – idegességemben karikákat rajzolok az ujjammal a mellkasán.

-Nem, csak meglepett. Nem értem, miért jött fel ez benned.

Vállat vonok. – Nem tudom. Fáradt voltam, csak úgy kicsúszott.

Egy kicsit arrébb húzódik és megpróbál a szemembe nézni.

-Mesélt neked valaki Carmenről? – a korábbi játékosság eltűnik a hangjából.

-Nem, senki – felelem. Alig észrevehetően összehúzza a szemöldökét, mintha nem hinne nekem, de nem szól egy szót sem.

-Lassan ideje felkelnünk. Nekem még lesz egy edzésem reggeli előtt, addig te el tudsz készülni nyugalomban. Tudom, hogy a lányoknál mit jelent a híres „csak öt perc" – az elsütött poénon keresztül is érzem, hogy valami megváltozott. Megint hűvös és távolságtartó lett.

Lassan kicsúszik az ölelésemből és a fürdőszoba felé veszi az irányt, én meg csak fekszem az ágyban, mert nem tudom, mi mást tehetnék. Valahányszor egyet sikerül előre lépnünk, történik valami, amitől öt lépéssel hátrébb kerülünk. Most megint öttel hátrébb vagyunk.