Miért pont te? - George Russell fanfiction

Tizenhárom

Szerda este - 18:40

Látom George arcán, hogy váratlanul éri a kérdés. Egy pillanatig némán mered maga elé, én pedig ezerszer megbánom, hogy hagytam kicsúszni a szavakat a számon.

-Én... én még sosem találkoztam olyannal, aki ne tudta volna, hogy ki vagyok. Még külföldön sem – lassan felém fordítja a fejét és megint csend telepszik ránk. - Először azt hittem, csak szórakozol, de aztán láttam a mérges, megvető tekintetedet, amikor fellöktelek. Belenéztél a szemembe, és egy pillanatra sem rezzentek az arcvonásaid. Ekkor már tudtam, hogy tényleg fogalmad sincs arról, hogy ki vagyok.

Úgy beszél, mintha már legalább száz évet leélt volna így – fáradt a hangja és érzek némi beletörődést a részéről.

-Azt reméltem, hogy amíg itt vagyok, nem fogsz rájönni a titkomra. Annyival egyszerűbb volt veled lenni. Olyan... más.

Elmosolyodik, nekem pedig a gyomrom megremeg. Belenézek a hatalmas kék szemeibe, és egy pillanatra minden tökéletesnek tűnik. Teljesen elfelejtem, hogy egy hotel erkélyén állok a világ egyik legnépszerűbb autósport pilótájával. Megfeledkezem Zalánról, aki belekényszerített egy lehetetlen helyzetbe, sőt talán egy kicsit most hálás is vagyok neki érte. Megfeledkezem arról, hogy ez az egész csak egy átmeneti helyzet. Pár nap múlva felszáll egy gépre és elrepül. De ebben a pillanatban ez sem számít.

Egy lépést tesz felém, kezébe veszi az arcom és hüvelykujjával végig simít rajta. Egyetlen pillanatra lehunyom a szemem, mert olyan mintha álmodnám. És nem akarom, hogy véget érjen. George lehajtja a fejét, hogy még közelebb kerüljön az arcunk egymáshoz. Már szinte érzem a perzselő leheletét a bőrömön, hallom, ahogy szaporábban veszi a levegőt. A különös érzés a hasamban egyre erősödik és a szívem majd' kiugrik a helyéről.

Ekkor azonban George hirtelen hátralép és a hajába túr.

-Sajnálom – motyogja. – Én... nem tehetem ezt.

A telefonja megszólal a zsebében, én pedig próbálom összeszedni magam. Mi a fene volt ez?

-Ezt most már tényleg fel kell vennem – emeli magasba a mobilt és belép a szobába.

Próbálom legyűrni a könnyeimet, mert nem értem az egészet. Azt hittem, ő is ezt akarja. Azt hittem, ő is azt érzi, amit én, valahányszor a közelében vagyok. Most pedig itt állok és teljesen hülyének érzem magam.

Mégis mit vártam tőle? Bárkit megkaphat, akit csak akar. Mi a fenét akarna pont tőlem?

A résnyire nyitva maradt ajtón keresztül hallom, ahogy George ingerülten beszél valakivel.

-Te döntöttél így, emlékszel? – próbál halkan beszélni, de túl ingerült hozzá. – Nem, ennek semmi köze hozzád!

Megsemmisülve állok az ajtó előtt. Szeretnék elrohanni, de nem tudnám észrevétlenül kivitelezni a tervet. Annyira nyomorultul érzem magam, hogy leguggolok és a hátamat az üvegnek vetem. Az arcomat a tenyerembe temetem és próbálok minél nagyobbakat lélegezni. Még mindig hallom George hangját, de már nem figyelek rá.

Kis idő elteltével látom, hogy George bemegy a hálóba és még mindig a füléhez szorítja a telefonját. Itt az idő, gondolom magamban. Csak az ajtóig kell eljutnom és észrevétlenül elmenekülhetek.

Belopakodom a nappaliba, felkapom a táskámat a fotelből és az ajtó felé veszem az irányt. Hatalmas lendülettel nyitom ki és majdnem belerohanok az előtte ácsorgó fiúba. Mindketten tágra nyílt szemekkel nézünk a másikra. Az ismeretlen velem egymagas, hullámos barna haja az égnek mered és olyan tekintettel bámul, mintha szellemet látott volna. Oldalra sandít és megnézi a szobaszámot. Nekem közben majd' kiugrik a szívem a helyéről.