Miért pont te? - George Russell fanfiction

Tizenöt

Csütörtök reggel - 6:20

Egész éjjel rosszul alszom, folyamatosan a csütörtöki médianapról álmodom. Egy szobában ülök, minden oldalról kamerák fényei vakítják el a szemem. Egymás szavába vágva tesznek fel nekem kérdéseket. Először egyiket sem értem, majd lassan rájövök, hogy George-ról és rólam kérdezősködnek. Mikor és hol ismertük meg egymást, mióta tart a kapcsolatunk és miért titkoltuk eddig. Majd egy ponton valaki a tömeg végéről megkérdezi, hogy George tudja-e, hogy csak kémkedni jöttem. A szemem hatalmasra tágul, a tömeg szétnyílik és Lando sétál felém. Arcán gonosz vigyor ül, én pedig érzem, hogy a gyomrom görcsbe rándul. Nem tudok megszólalni, nem tudok menekülni. Csak ülök ott, míg végül el nem jön a zuhanás.

Összerándul a testem, mikor felébredek. A szívem hevesen kalapál, izzadtságban úszom. Gyorsan ránézek a telefonom kijelzőjére, ami hat óra húsz percet mutat. Majd észreveszem az olvasatlan üzenetet is a számlap alatt. Szükségem van pár percre, hogy összeszedjem a gondolataimat, ezért visszafekszem az ágyba és a plafont bámulom. Egy pont nem bírom tovább, megnyitom az üzenetet, ami George-tól jött.

„Tartozom egy bocsánatkéréssel, amire korábban nem volt alkalmam. Nem lett volna szabad ennyire közel engedjelek magamhoz, de olyan, mintha már ezeréve ismernélek. Még sosem éreztem ilyet. Amit az erkélyen tettem, nem volt fair, ne haragudj! Remélem, azért jól érezted magad. Lando néha nagyon fárasztó, ne is foglalkozz vele (nevetősfej). Holnap 9:00-kor várlak a hotelnél. Jó éjt, Emma!"

Nagyot sóhajtok és még egyszer elolvasom az üzenetet. Egy részem elmondhatatlan örömöt érez, amiért George ugyanazt érzi, amit én is. Sosem éreztem még senki társaságában ennyire komfortosan magam. De közben tudom, hogy ez nem ismétlődhet meg. Ennek pontot kell tenni a végére.

Zuhanyzás után készítek magamnak reggelit és kis cetlikre felírom, amit eddig tudok. Nem sok minden, de jó kiindulási alap egy kis nyomozáshoz. A médianap tökéletes lesz arra, hogy körbe szimatoljak, ki mit hallott, milyen pletykák terjednek a bokszban. Talán valami érdekesre bukkanhatok, ami Zalán számára is kielégítő lesz.

Közben azon jár az agyam, hogy válaszoljak-e George-nak. És ha igen, akkor mit írjak neki. Mit írnak az emberek egy bocsánatkérő üzenetre? Végül úgy döntök, majd később foglalkozom ezzel.

A tudatalattimat más is nyomasztja. Anna szavai arról, hogy George-nak van barátnője. Lehet, ezért viselkedik ilyen furán. Mert ezt az aprócska tényt is elfelejtette megemlíteni. Tudom, hogy amit tenni készülök, meg fogom bánni, de muszáj tudnom az igazat. Felnyitom a laptopomat és beírom a Google-keresőbe a kulcsszavakat. George Russellig jutok, amikor a kereső több opciót is felkínál. És láss csodát, a második legkeresettebb találat "George Russell girlfriend". Nem sok információt találok róla, ellenben több más Forma 1-es pilóta barátnője is visszamosolyog rám a képernyőről. Bár a szívem továbbra is a torkomban dobog, nem tudom megállni, hogy ne kutakodjak tovább. Rámegyek a képtalálatokra és azonnal érzem az ismerős szorító érzést a mellkasomban. A legtöbb képen egy szőkésbarna hajú lánnyal szerepel, de a legfrissebb cikkekben már egy sötétbarnára hivatkoznak a barátnőjeként. Sajnos, be kell vallanom, nagyon szép a lány, így teljesen meg tudom érteni George döntését. Kifejezetten aranyosak együtt.

Nem tudom, miért, de azt érzem, hogy a lényem egy kis része most megsemmisült. Szúr a mellkasom, a szemembe könnyek gyűlnek. Próbálok küzdeni ellene, de végül muszáj kiengednem. Nem értem magam. Nem szokásom közel engedni magamhoz embereket - főleg nem pár nap leforgása alatt. Ez nem én vagyok. Ez nem lehetek én.

Negyedóra elteltével ráparancsolok magamra és abbahagyom az egerek itatását. Nyolc óra előtt pár perccel úgy döntök, hogy elkezdek készülni. Kivasalom a hajam, majd fényvédőt és egy színezett hidratálót kenek az arcomra. Egy leheletnyi pirosítóval és szempillaspirállal dobom még fel a sminkem. Már ezt is soknak érzem, biztos vagyok benne, hogy le fog olvadni az egész a fejemről. A telefonom szerint harmincöt fok lesz napközben, úgyhogy a kedvenc fehér libbenős ruhám mellett döntök és kivételesen szandált készítek ki hozzá. Gyűlölöm a szandálokat, sokkal kényelmesebbnek találom a sportcipőket vagy a Conversemet, ami George miatt most kávéfoltos. De közel negyven fokban őrültség lenne zárt cipőt húzni.

Mire elkészülök, még mindig csak fél kilenc van, ezért bekapcsolom a tévét, hogy gyorsabban teljen az idő. Az egyik csatornán az Agymenők megy, így amellett döntök. Miközben az Instagramot pörgetem és George képeit lesem, üzenetet kapok tőle. Majdnem elejtem a telefont izgalmamban.

„Jó reggelt! Remélem, készen állsz a mai napra. Hozz magaddal sálat, sapkát és szemüveget (kacsintósfej)."

Egy darabig bámulom a kijelzőt, mert nem értem. A Hungaroringen esett a hó? Gyorsan visszakérdezek, hogy biztos nem bikinit és naptejet akart-e írni, mire nevetőfejeket kapok válaszul.

„Baseball sapkát, napszemüveget és valami vékony sálat hozz. Tudod, az undok fotósok miatt." Szinte látom, ahogy az utóbbi megjegyzésnél elhúzza a száját. Hangosan felnevetek, majd a szám elé kapom a kezem, de rájövök, hogy úgysem hall senki.

Egy fehér puha sálat veszek elő a szekrényből, a kedvenc fekete baseball sapkámat és a RayBan napszemüvegemet. A napszemcsi amúgy sem hülyeség, ha nem szeretnék megvakulni. Kikészítek egy kis vizet is a táskám és kiegészítőim mellé. Hát ilyen lenne az élet egy pilóta mellett? Bujkálás a fotósok elől? Vagy csak engem rejteget?

Gondolataimból a telefon újbóli rezgése ránt vissza. Ismét George az és azt kéri, hogy ha kész vagyok, induljak el hozzá. Nagy levegőt veszek, ellenőrzöm magam a tükörben, kikapcsolom a tévét és elindulok szó szerint az ismeretlenbe.

A szálloda előtti bejáratot akkor sem tudnám eltéveszteni, ha nem Pesten laknék. Emberek várakoznak kamerákkal, jegyzettömbbel és telefonnal a kezükben. Néhány közülük biztos újságíró, de vannak rajongók is a tömegben. Felveszem a sapkám, lehajtom a fejem és a hátsó bejárathoz osonok. Írok George-nak, hogy lent várok. Pár perc múlva Alex jelenik meg a hátsóajtónál és int a fejével, hogy igyekezzek.

-Láttad, mi van odakint? – kérdezem, mikor már a liftben vagyunk.

-Minden alkalommal ez megy – vigyorog rám.

-Hát persze – fújom.

Hogy felejthettem el, hogy egy szupersztárral találkozom?

-Nyugi, már gyakorlottak vagyunk, nem lesz baj. De a sapka és a szemüveg okos ötlet volt – bök a fejével a szerelésem felé.

-Ja, igen, George kérte – motyogom, mert valamiért hirtelen elfog az idegesség.

-Relax, Emma – nevet rám Alex.

Már rutinosan megyek George szobája felé, amit most is Alex nyit ki a kártyájával. George már az előszoba végében áll, hanyagul neki dől a falnak és összefont karokkal mosolyog rám.

-Szóval még élsz – vigyorog.

-Hát nem sokon múlott – nézek rá szórakozottan. Az idegességem olyan gyorsan el is múlik, amilyen gyorsan jött.

-Szuper! Ugyanis át kell beszélnünk néhány dolgot, mielőtt elindulunk – ellöki magát a faltól és az egyik fotelhez sétál. Tekintetével jelzi, hogy üljek le én is. Nagy levegőt veszek és követem.

Vele szemben telepszem le, és egyszerre vagyok kíváncsi és izgatott. Sosem vettem még részt ilyen eseményen, pláne nem bennfentesként. Ma George vendége leszek, ezért muszáj minden utasítást pontosan követnem. Véletlenül sem szeretném kínos helyzetbe hozni.

George következő szavai azonban hidegzuhanyként érnek. – Nem együtt megyünk a pályára. Nem láthatnak meg velem.